Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 11. szám - Wiktor Woroszylski: Az 56-os magyarországi napló folytatása (D. Molnár Imre fordítása)
Hát igen, a lengyel—magyar testvériségnek a munkások személyében megnyilvánuló patetikus valósága kénytelen alávetni magát az ugyanabban a vonatban terpeszkedő kereskedői, közönséges, kapzsi valóságnak... Más dolog, hogy, mint valaki nekem magyarázza, a magyarok nem panaszkodnak az olyan jövevényekre, akiknek vállalkozó kedve némileg az 6 életkörülményeinket is javítja. Az árak itt nagyon magasak, sokaknak nem telik új ruhafélékre, a lengyelek pedig másodkézből egészen rendes és jóval olcsóbb dzsekiket és más ruhadarabokat hoznak. Nem tudom, igaz-e, azt ismétlem, amit hallottam. És a következő ismeretség: Takács Maígorzata, a „Gazeta Wyborcza” tárgyszerű tudósításainak szerzője. A varsói egyetemen magyar szakot végzett, magyar férjet talált magának, és 1980-ban Budapesten maradt. Soha nem próbálkozott az újságírással, fordítóként dolgozott egy műszaki cégnél - és tolmácskodott a „Trybuna Ludu” egymást követő tudósítóinak. Ez utóbbi munkájából büntetésből dobták ki, mert a [tavaly - a ford.] júniusi választások idején az Állampolgári Bizottság bizalmija volt. A „Gazeta” éppen tudósítót keresett, valaki ajánlotta, próbálják ki. És a tegnapi üldözök kedveskedni kezdtek a szerencse lányának, keresték vele a kapcsolatot, együttműködésüket ajánlották... A sportcsarnokba, ahol a kongresszust záró nagygyűlésre sor kerül, korábban indulunk el, hogy veszödség nélkül odaérjünk, de Ákos és még egy itteni polonista lány, a világos hajú Magda csodálkozására, a csarnok nincs tele, nem úgy, mint - mesélik lelkesen - a Fórum első nagygyűlésén, fél évvel ezelőtt. Magyarázni próbálják: az emberek fáradtak, az ellenzék már nem jelent szenzációt, na és a szervezési hibák. Mindez bizonyára igaz, ahogy az is, amiről már említést tettem, hogy a kommunisták különféle szelepek gyors megnyitásával kiengedik a társadalom gőzét. Ám barátainknak, saját ésszerű értelmezésük ellenére, lóg az orruk... A tulajdonképpeni nagygyűlés előtt - rövid műsor: gyermekkórus erdélyi népdalokat énekel, színészek Ady-verseket mondanak. Úgy tűnik, a nemzeti költészet továbbra is rendkívüli szerepet játszik a magyaroknál - vajon ez a régimódiság jele? -, Petőfi-idézetek és utalások követik egymást a szónoki emelvényről hallható megnyilatkozásokban, és a terem nem úgy reagál rájuk, mintha díszek lennének, hanem mint lényegi, időszerű tartalmak hordozóira. Nálunk már alighanem más a helyzet... A „Szolidaritás” nevében a ma szívélyesen köszöntött Andrzej Potocki beszél, utána - egy ifjú német az Új Fórumtól. Hány nap telt el az ottani történelmi földrengés óta? Öt? Milyen, most a tapsoló budapesti sportcsarnok felett verdeső szárnya nőtt ennek a rokonszenves lipcsei vagy jénai egyetemistának, amikor útnak indult. Október 23. „Magyar Testvéreim! Üdvözletét hozok Nektek lengyel testvéreitektől. Külön köszöntelek Benneteket a ...” Ez az én elfúló hangom? Hát valóban itt állok, a Bem-szobor talapzatán, egy, valószínűleg nagyon fáradt kiscserkész mellett, aki már néhány órája díszeleg a tábornok lábánál, a Köztársaság két elnökjelöltje oldalán? Az egyik Für Lajos, a másik - Rácz Sándor, akkor a Budapesti Munkástanács elnöke, na és itt van a mai ünnepség anyai meleget árasztó háziasszonya, egy Katalin nevezetű tanárnő (nézze el nekem, hogy nem jegyeztem meg nehéz családnevét). Körben pedig, a tér egészét betöltve, éljenző magyarok, megőszült kortársaim tömege, azoké, akik akkor is biztosan itt voltak, és sok fiatalabb, akik annyira hasonlítanak az egykoriakra. Távolabb, az alkonyba forduló nap kupolája alatt, sietség nélkül, méltóságteljesen folyik a Duna, két partján pedig lélegzik, morajlik, cseng a város, ahol annyi minden történt és történik ismét. Kiss Gy. Csaba áll mellettem, és mondatonként fordít: „A lengyelek ma veletek vannak, ahogy nem egyszer a távolabbi és közelebbi történelem során, és ahogy ti, magyarok a lengyelekkel voltatok. 33 évvel ezelőtt, az emlékezetes 1956-ban is együtt voltunk, a szabadságnak, a nemzeti függetlenségnek, 1116
