Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 11. szám - Wiktor Woroszylski: Az 56-os magyarországi napló folytatása (D. Molnár Imre fordítása)
sülete képviselőjének hozzászólására. Recsk a háború után [néhány évvel - a ford.] az „osztályellenség” koncentrációs táborának helye volt, a Recski Szövetség először azokat fogta össze, akik a tábort túlélték, ma pedig a sztálinizmus idejének más foglyait és deportáltjait is. Egy töpörödött, törékeny termetű aggastyánt már korábban nézegettem - elgondolkodva ült a teremben, és semmire sem reagált, úgy látszott, mintha pillanatokon belül elaludna és fel sem ébredne többé. Később elmondták nekem, hogy a második világháború alatt a magyar kémelhárítást irányította, és mert összeesküvést szőtt az akkori szövetségesek, a németek ellen, letartóztatták, valamilyen csoda folytán életben maradt, a szövetségesek megváltozását követően ismét bebörtönözték, de megint csak túlélte, és íme, itt van közöttünk. Ez a „van” problematikusnak tűnt számomra, amíg mozdulatlanul ült és mintha jelen sem lett volna, amikor azonban a szónoki emelvényen találta magát, bár előbb alig sikerült hangokat kipréselnie a torkán, hamarosan belelendülve, egyre messzehangzóbban beszélt. Ez a rendkívüli temperamentummal megáldott idős ember leszámolt ellenfeleivel, valamint a hazafias eszmék nem elég buzgó híveivel, majd azt követelte, hogy vele együtt mindenki kórusban mondja el az első világháború utáni „magyar hiszekegyet”, és mert valahogy nem igen akadt vállalkozó, kijelentette: „akkor majd én egyedül”, és reszkető hangon rá- kezdte: „Hiszek Magyarország...” és az emelvényen maradt, míg a végére nem ért. A Recski Szövetség elnökét egy kevésbé koros, bár már szintén nem fiatal férfi vezette be és kísérte ki, és mindvégig az öreg mellett állt, minden pillanatban készen arra, hogy megfogja, és ő egészítette ki az elnök beszédét a Fórummal vállalt szolidaritásról és együttműködésről szóló nyilatkozattal. A zsidók képviselője arról beszélt, hogy hitestársai a többi magyarokkal, főleg pedig a Fórum patriótáival együtt látják és érzik a haza dolgait, de a zsidóság félelmeiről és nyugtalanságáról is említést tett. A válság kétségbeesésbe kergetheti a lakosság jelentős csoportját, és — mint hasonló körülmények között többször megtörtént - a zsidók áldozati báránnyá válhatnak. Mi lesz, ha szélsőséges megnyilvánulásokra vagy nyilatkozatokra kerül sor, amelyek miatt a világ antiszemitizmussal vádolhatja meg a magyarságot, akárcsak nemrég, hasonló megnyilatkozások miatt a lengyeleket vádolták...? Október 21. Reggel Zygmunttal és Ákossal abban a temetőben, ahol Kerényi Grácia, Grácia Asz- szony, „Magyar Grácia” nyugszik. Utoljára 1980 októberében találkoztunk Gráciával, amikor megkapta a Lengyel PEN Club díját, és ezt az eseményt nálunk, Zoliborzban [Varsó egyik kerületében - a ford.], szűkebb baráti körben ünnepeltük. Akkor Ákos ingatta a fejét: nem sikerülhet nektek, azt ők soha nem engedik meg. És egy jó évvel később a havas utcákon vonuló páncélozott járművek az ő szomorú igazát bizonyították — hála Istennek, nem örökre. Grácia asszony nem jött a hadiállapot sújtotta Lengyel- országba. Én a temetésére nem mehettem el. Most hát, megkésve, látogatóbajövünk, Ákos kalauzol, először magabiztosan, jobbra, most egyenesen, egy kis fasorban felfelé, aztán egyre bizonytalanabban, vissza-visszafordulva, többször is elhagyva ugyanazokat a helyeket; ismét egy kör, itt már voltunk, kérdezgetjük a családi sírokat rendezgető embereket, vállat vonnak vagy mutatnak valamerre és útbaigazítanak, egy részeg sírásó egyre azt ismétli: „hétfőn”; újabb próbálkozás, még errefelé, még arra - és Grácia asszony sírja nincs meg, eltűnt valahová, nem akar elénk jönni. Süt a nap, lábunk alatt megint falevelek zizegnek, Grácia pedig egy felhőcske mögül hiábavaló nyüzsgésünket figyelve nevet, tréfa ez az ő stílusában. Végül feladjuk, és a neki hozott virágokat letesszük Illyés Gyula, a kiváló költő sírjára; ismerték és tisztelték egymást e siralomvölgyben, valahogy ott is csak megegyeznek majd. Visszamegyünk Pestre, Zygmunt leállítja a kocsit, és gyalog indulunk el a Szabadság híd felé, de csavargásunkat meghosszabbítva útközben még betérünk egy kis borozóba a Rádió mellett (ó, akkor itt kezdődött — mutatja Ákos a golyószaggatta erkélyeket), hordóból olcsó fehérbort iszunk. A lócákon ülő férfiak külsejéből ítélve ez pro1113
