Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 11. szám - Wiktor Woroszylski: Az 56-os magyarországi napló folytatása (D. Molnár Imre fordítása)
az; elég, ha meggondoljuk, mennyire különbözik egy utca, melyen az üzletek nyitva tartanak, kereszteződéseinél lámpák villognak, és rajta fiatalok vidám csoportjai láthatók, ugyanattól a mozdulatlan, magába zárkózó utcától, amelyen a járdák üresek, és az úttesten őrködő tankok tömbjei látszanak. Végül mégiscsak eljutunk a Munkácsy Mihály utcába; itt laktunk, de hová tűnt a szállodánk; kétszer végigmegyünk oda- vissza, először abban bizakodva, hogy önmagától a szemünk elé kerül, másodszorra gondosan megnézve minden homlokzatot, míg az utca frontjánál beljebb rátalálunk, mintha szerényen nem is igyekezne előre; a házon nincsenek zászlók, amelyek akkor lengtek rajta, a bejárat feletti tábla „Hungarofruct” felirata ismeretlen számunkra. Bizonytalanul megyünk be, a portás megkérdezi, mit keresünk, és jóváhagyja: a szálloda itt volt, de nagyon régen, ő hallomásból tudja, már ez a kereskedelmi központ is régóta itt van. Magyarázzuk, mi köt minket az épülethez, megértőén bólint; hatvanhét éves, és ő is átélte a Felkelést, de nem mondja, melyik oldalon, az óvatosság nem árt, csak annyit kérdez, akarunk-e tovább menni, az emeletekre és folyosókra, de nekünk elég, ha a küszöbön megállunk. Most a Gorkij utcán lévő lengyel nagykövetség felé tartunk; nincs messze, ezt az útvonalat kissé könnyebben idézzük fel; csak fekete egyenruhás férfiak láttára állunk meg, akik egy kapunál csoportosulnak; a megszállás idején játszódó filmet forgatnak, és a statiszták nyilasokat, magyar fasisztákat jelenítenek meg. A nagykövetség környékén minden - akárcsak annak idején, még a lábunk alatt zizegő színes őszi falevelek is; hány levélnemzedék enyészett már el, de pár pillanatig az az érzésem, hogy még mindig ugyanazok. Csak tankok nincsenek az úttesten, tehát távolabbra látni, az ég derült, a túloldalon kis palota. Ezen az oldalon pedig, kevesebb, mint száz méternyire a követségtől volt a szovjet parancsnokság; most iskola, biztosan akkor is, de elfoglalták. Udvarán fiúk futballoznak, hosszú feketefürtös kislány, nadrágban, szintén a labda után szalad, nekilódul, de a fiúk közül mindig akad, aki gyorsabb, és pontos rúgással ellövi a labdát a kislány lába elől... És ez már utolsó találkozásunk a nehezen utolérhető múlttal, délután pedig magával ragad minket a jelen - a Magyar Demokrata Fórum a Marxról elnevezett Köz- gazdasági Egyetemen, a Duna mellett, a Szabadság hídnál. Zygmunttal együtt elterveztük, hogy a Felkelés évfordulójára ideutazunk. Az útlevelet, pénzt, szállást, mindent elintéztünk, amikor a Fórum meghívót küldött az Állampolgári Bizottságnak, és Szymanska asszony felhívott, javasolva, hogy legyek tagja küldöttségünknek. Itt vagyunk hát a teremben, székek szorításában, kamerák és reflektorok fényében, fejhallgatóval felszerelve, hogy a beszédek angol vagy német fordítását hallgathassuk. Szabad (nőmén est omen, a név a szabadságra utal) professzor már meg is nyitja az ülést, nyugtalanul nézek körül, hol van küldöttségünk többi tagja. Nincsenek itt, de kis idő múlva már igen: Krakkóból Stefan Wilkanowicz, Andrzej Potocki és Katowicéből [valójában Varsóból - a ford..] Maciej Kozminski, akivel mindjárt összeismerkedem, viszont Janas és Borusewicz nyilván nem érkeztek meg. Ami nevünkben Borúséwicznek kellett volna felszólalnia, helyette Wilkanowicz rögtönöz, elboldogul vele, nem mond elcsépelt dolgokat, megosztja gondolatait arról a mozgalomról, amelynek fő mozgatói látszatra ellentétes értékek, a szabadságot és a szolidaritást említi, bárcsak jól meg tudnánk valósítani, mi és önök, kívánja, és a hallgatóság ovációja kíséri, nem csupán őt és gondolatait, hanem a lengyel szabadságot is, amellyel a magyar szolidáris... Szétnézek a teremben és igyekszem kitalálni, kik képviselik a magyar felszabadulást, amely szembeszegült a magyar erőszakkal, és attól lépésről lépésre ragadja el a társadalmi lét területeit. Meglepő, hogy többnyire nem a legifjabbak, a fiatal arc viszonylag kevés, külsejüket illetően pedig, ami nehezen megfogalmazható, de úgy tűnik, sokukban van valami tanáros. Később valaki megerősíti ezt, igen, a Fórum jelentős mértékben a vidéki értelmiség, pedagógusok, mezőgazdászok, orvosok mozgalma, bár részt vesz benne a „felsőbb” réteg - fővárosi írók, egyetemi tanárok is. Nem véletlen, hogy a Fórum első, még nem egészen legális összejövetelei falun zajlottak le, 1111
