Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 11. szám - Wiktor Woroszylski: Az 56-os magyarországi napló folytatása (D. Molnár Imre fordítása)
sziklatornyokon, utunkat állja forrásai csobogásával, amelyeket kis hidakról mint ugródeszkákról dobbantó kerekekkel ugrunk át; néha megnevettet a szocializmusról és az állampolgárok kötelességeiről szavaló feliratok vörös szalagjaival. Közben Magyar- ország, más utakon és hágókon túlról jövő hangon, az élet felén túlról, Hanka Adami- ecka, a mi Hankánk hangja szólal meg, aki akkor és ott velünk volt, és alighanem saját elhatározásából szűnt meg bárhol és bárkivel lenni - most azonban, bár láthatatlan, rövid időre ismét itt van, mert Zygmunt bedugta a kazettát a helyére, megajándékozva e néma torkot éppen azzal a hanggal, amelyet az első pillanatban nem sikerül felismernem. Elfelejtettem — hogy lehet ez? — ezt a hangszínt, a könnyed, szinte becéző selypítést, de ez, már ráismerek, a mi Hankánk hangja - és egyben a mi harminchárom év előtti magyar eposzunké is. Varsóba való visszatérésem után, azon a találkozón, amelyen Zygmunt és még néhányan részt vettek, de én nem, és azt sem tudom, kikből állt a hallgatóság, Hanka tisztában volt azzal, mit láttunk és mit éltünk meg a Felkelésben. Milyen jó, hogy már akkor léteztek magnetofonok, és milyen furcsa, hogy a tegnapelőtti szónoklatok életét megmentve, azokat anyagivá alakították, elkülönítették az évek hangpatakjától, előre megsejthetetlen idézőjellel kerítették el a mai fülektől. A csodálkozásban ugyanis, amellyel most Hanka beszámolóját hallgattuk, nem a hangzás, nem a pillanatokra emlékezetünkbe idézett hangszín volt a fontos, hanem a kifejezések, a nyelvi készlet: elvtársak, szocializmus, párt, kommunisták, forradalom, ellenforradalom. Ilyen felszerelést kaptak a kommunizmus szempontjából korántsem szokványos tartalmak, amelyek hirdetői határozottan kiálltak a Felkelés mellett, a Birodalom helyi kirendeltsége és tevékenysége ellen. Hanka a győztesek propagandájával ellentétesen, éppen fordítva illette „forradalom” és „ellenforradalom” elnevezéssel a harcoló feleket; számára a jobboldaliak volta az ortodoxia őrzői, a baloldaliak - az előbbi ellen lázadók, fonna szerint ugyanannak a hitnek a hívei. Az ő piros igazolványaik hivatottak arra, hogy a távolból továbbra is előfénylő utópiával szemben jogerőre emeljék a létező rendszer elvállalt szétbontását. Mindez őszinte volt, a mozgalmi Hanka, bár apácák internátusában nevelkedett, abban az időszakban nem tudott másként gondolkodni és gondolatait másféle nyelven közölni. És hányán tudtak közülünk? Az én „Magyar napló, 1956” című írásomban is bőven akad ilyesmi, talán valamivel kevesebb, mert ha ír és töröl az ember, könnyebb elkerülnie bizonyos „eszmei” kifejezéskészletet, mint szónoklat közben, ha azonnal meg akarjuk győzni a hallgatóságot saját elképzelésünk helyességéről. Ha Hanka élne... Október 20. A központban lakunk, a világvárosi Lenin körúton, egy metróállomás közelében, régi, márvánnyal kirakott épületben. Lépcsöháza igen piszkos és lepusztult, belső udvarai és kerengői vannak, rengeteg cégtáblával, tele titokzatos, átláthatatlan élettel az üvegajtók és bezárt ablakok sora mögött. Szobánkba olyan folyosóról lehet bejutni, amelyet szemmel láthatóan kiszabtak egy másik, az átalakító művelet következtében aránytalanul szűkké tett szobából, Ezt nyilván akkor hajtották végre, amikor a háziasszony megözvegyült, és az élete fenntartásához szükséges eszközöket keresve úgy döntött, szállást ad a közeli utazási iroda ügyfeleinek. Saját apró szobájában csak egy heverő, televízió és hosszú zsinóros telefon található, amelyet kihoz, ha telefonálni akarunk. A hűtőszekrény a folyosón áll, a kis konyha a zuhanyozó és a WC közötti átjáróban; alighanem ez a komfort is akkor jelent meg a lakásban, amikor az új igényekhez igazították. A hölgy tört németséggel érteti meg magát velünk, udvarias, szolgálatkész, és amikor közöljük vele, hogy néhány nappal tovább maradunk, lelkendezve köszöni meg. A tegnap esti megérkezést követően - probléma a parkolással; Zygmunt sokáig köröz, míg elég távol a háztól helyet talál. így is lesz minden alkalommal a városból visszajövet, mire haragosan lemond a kocsiról, és más módon közlekedünk majd. De ezen a reggelen még beülünk, és elindulunk megkeresni régi nyomainkat — ami nem is bizonyul olyan könnyűnek, mert Budapest mintha ugyanaz lenne, de mégsem ugyan1110
