Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 11. szám - Wiktor Woroszylski: Az 56-os magyarországi napló folytatása (D. Molnár Imre fordítása)
hatatlanságáról szóló tézisének (mármint a belső készletek hiányának tekintetében, amelyek felhasználásával úrrá lehetne saját bomlasztó tulajdonságain), hozzáfűzte, hogy mindennek ellenére ez a rendszer társadalmi nyomás hatására mégis változhat, amennyiben az eléggé szervezett és eléggé erőteljesen kifejeződhet, illetve hogy gazdasági összeomlás elébe nézve az alkalmazkodás eszközeinek keresésére kényszerül, amelyek ugyancsak politikai átalakulást feltételeznek. Lehet, hogy olyan időszakhoz érkeztünk el, amikor ilyen változások és átalakulások indulnak meg - mégpedig nem egy országban, hanem, mint azelőtt soha, csaknem egyidejűleg Lengyelországban, Magyarországon és a Szovjetunióban. Mindez még ingatag, gyenge, bizonytalan, inkább a szóbeli, mint az anyagi szférában játszódik le, tele van csapdákkal, ellentmondásoktól őrlődik - ám valahogy már mégis létezik, valahogy kilép az eddig ismert sémákból. így hát talán nekünk is, akik átéltük azokat a reményeket és csalódásokat, ismét némileg másképp kell néznünk a változásokat - kevesebb nosztalgiával és keserűséggel, jobban érezve, hogy valójában semmi sem ért véget, hogy valamiképpen folytatódik, új körülményekkel összefonódva, kissé színezve és formálva az átalakulást, a magyar és lengyel ötvenhatot, a cseh hatvannyolcat és a legközelebbit, a lengyel nyolcvanegyet. Talán olyan pillanatban, amilyen ez - nem cáfolva az évtizedes baljós tapasztalatokat — részlegesen fel kell függesztenünk a változtatásokat, ahogy munkások szokták felfüggeszteni legindokoltabb tiltakozásukat, naiv bizakodás, idő előtti lelken- dezés nélkül, de abban a meggyőződésben, hogy nincs más kiút, mint esélyt adni (önmagunkban is, lelki nyitás formájában) ennek a fordulatnak, ennek a szinte elképzelhetetlen metamorfózisnak. Végső soron — mindnyájan ezen fáradoztunk, bányászok és színészek, emberek, akiknek festékes a kezük és megkékült a válluk, csomagokat cipelő nők és a tű fokán átsikló gyerekek, azok, akik hangosan kiáltoztak és azok, akik némán összeszorították ajkukat. Jerzy [Popiefuszkoj pap is, Bohdan Wtosik [1982-ben Krakkó-Nowa Hutában egy rendőr által megölt sztrájkoló munkás - a ford.} is és mások, akiknek emlékét örökre megőrizzük. Most, amikor a „Wiez” szerkesztőségének kezdeményezésére (vajon lehetséges lett volna pár hónappal ezelőtt?), megcsonkítatlan formában és az összes későbbi kiegészítéssel, „normális” hazai nyomdába adom akkori és ottani, azon országbeli jelenlétem írásos bizonyítékát, amely országban oly sokat áldoztak valamiért, amit nem értek el, de amit évek múlva is akarnak, nem tudom kitalálni, hogy az események folytatása tegnapi hitetlenkedésemet hagyja-e inkább jóvá vagy mai reménykedésemet. Mire ez a szöveg megjelenik (ha megjelenik), lehetséges, hogy én is, az olvasók is biztosabbak leszünk abban, merre billen a mérleg serpenyője. Úgy legyen... 1989 februárja EGY HÉT MAGYAROKKAL 1989. október 18-19. Éjjelre Zygmunttal betértünk Jaszczurówkába, az Orsolya-rendi nővérekhez, és ott ért utol minket a lihegő TV-híradó tájékoztatása Honecker berlini bukásáról. Megéreztük a történelmi földrengést - a Birodalom beleremegett és mozdulatlanságba meredve várakozott -, de másnap reggel Chyznében, a határátkelőnél minden a szokásos volt — gépkocsik sora, nehezen mozgó sorompók, előttünk egy autó, akárcsak valami áruval teleaggatott és az egyenruhások kíváncsisága ellen védekező házaló. Most pedig: még Szlovákia, de már - ugyanakkor - Magyarország. Szlovákia a maga teljes hegyi pompájában fut járművünk két oldalán, felemelkedik és fennakad a 1109
