Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 11. szám - Wiktor Woroszylski: Az 56-os magyarországi napló folytatása (D. Molnár Imre fordítása)
megjelent egy rendőr a kapitányságról, és kérte, mutassam meg a személyi igazolványomat. A határátlépés jogát tiltó pecséttel adták vissza... De naplóm, magyar fordításban, alighanem ugyanebben az időben kézről kézre kezdett járni Budapesten, és jelenlétével kárpótolt ottani jelen-nem-létemért. Megörültem az új — ezúttal teljes — orosz fordításnak is, amelyet a Makszimov és Gorbanyevszkaja szerkesztette „Kontynent” közölt. A teljes lengyel szöveg, húszéves fiókbanlét után, először a londoni „Aneks” gondozásában jelent meg, majd ki szándékozott adni a Krakkói Egyetemista Műhely (KOS), de emberei, ha nem tévedek, a matricázás szakaszában lebuktak. Sikerült viszont sokszorosítania és terjesztenie a „Naplót” az igénytelen, „Samizdat” elnevezésű, kérészéletű varsói kiadónak, végül pedig, a „Húsz évvel később” című széljegyzet kíséretében, bekerült Londonban megjelent (Polonia Book Fund, 1979), „Powrót do kraju” (Visszatérés hazámba) című könyvembe. Lengyelországban a forrongás, nyugtalanság, a keserűség - és a sokasodó társadalmi mozgalmak évei voltak ezek. Úgy gondolom, az idő tette fel a kérdéseket, az idő kíváncsiskodott a távolabbi és közelebbi történelemről, ha azt egyéni módon éltük is meg, az idő akart többet tudni arról, ami fenyegeti, a csapdákról, a lehetséges fellendülésekről és hibákról. És alighanem továbbra is tudni akarja — amikor csaknem egy éve tart a Lengyel- ország történetében első győztes felkelés, amely annyira más, mint az összes korábbi - vér, barikádok, fegyverek, harctérre induló egységek nélkül. Hétköznapi, akár az élet, akár a mindennapos robot, fáradt, szürke arcú, bár fehér-piros karszalagos milliók reményeinek és szolidaritásának felkelése. Nem hiszem, hogy azok a régi, elfojtott felkelések, Lengyelországban vagy másutt, közvetlen fenyegetést örökítenének a mostanira. De nyugodt ereje és mérséklete csak hátrahagy valamit, és az egykori bravúrokat kísérő legyengülés és kétségbeesés után, tartozik valamivel a régieknek; mondjuk, saját másságának, érettségének érzetével, amelyet a század különböző drámái és tapasztalatai alakítottak ki. Ilyen távlatban én magam is, annak ellenére, hogy az évek előrehaladtával egyre inkább elvesztem azonosságomat a „Magyarországi napló” ifjú narrátorával, ma újraértelmezem írásomat és elhatározom, még egyszer az olvasók elé tárom. A nem teljes azonosság annyit jelent, hogy ma, az akkori körülmények közé helyezve, biztosan máshová tennék egyes hangsúlyokat, és kevésbé aggódnék például a szívemnek kedves utópiatűzből való kimentésének esélye miatt. Ez azonban, magától értetődően, nem jelenti, hogy levenném a szemem arról, amit tényleg láttam, helyette pedig, ködön és füstön át olyan látomásaim támadnának és olyan tüneményeket fedeznék fel, amelyek nem voltak. Amikor ma a „Spiegel” lapjain „Fejetlen felkelés” címen új szenzációs sorozatot olvasok, amelyben Nagy Imre udvari bolondként jelenik meg, Dudásnak a felkelt Budapesten játszott szerepét démoni méretekig eltúlozták, hasonlóan a Szigethy Attiláéhoz vidéken, huszonöt év után ismét visszatér a szélsőséges győri kormányról szóló mese, végül pedig az oroszoknak egyáltalán nem áll szándékukban a beavatkozás, csak maguk a magyarok kényszerítik őket erre, hát akkor nem csodálkozom különösebben, mert a hamburgi hetilapnak (és nemcsak annak), mint a közép-európai status quo őrének álláspontját ismerem — és kitalálom az így preparált történelem időszerű vonatkozásait —, de továbbra sem marad számomra más lehetőség, mint hogy megismételjem: ott voltam, láttam, tanúságot mindjárt a helyszínen tettem... 1981 májusa HARMINC ÉV MÚLVA, VAGYIS AZ EL NEM SZAKADÓ MAGYAR FONÁL Tíz évvel ezelőtt kifejezésre juttatott előérzetem, miszerint a magyar fonál talán sohasem ereszt el engem, nem csalt. Szálai tovább szövődnek, és az élet újra meg újra 1104
