Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 11. szám - Wiktor Woroszylski: Az 56-os magyarországi napló folytatása (D. Molnár Imre fordítása)

kimondja, ami kimondatlan maradt, beleegyezik az elhallgatottak kinyilatkoztatásába, felfedi előttem, amit nem tudtam, pótolja a hiányzó részeket, új befejezést ír a régi eseményekhez. Ennek a könyvecskének is megvan a maga múltja - és az is összekapcsolódik írásom korábbi részleteivel, és néha javít azok eredeti formáján. Végül is - szünet nélkül görög előre a népek nagy történelme, a fellendülések és vereségek, a reményapályok és dagályok, megváltoznak lármás tevékenységének fő hősei és színterei, az egyes és az egyedüli egyszersmind valamiképpen hasonlóvá és ismétlődővé válik, és így a történelem, az időben összerakódva, az új események elé a kissé régebbiek tükrét tartva (és fordítva is), elmélyíti, kifejezi értelmét és gyakran egyszerre-töp- rengésre késztet azon, ami valahol és itt, valamikor és most volt-van. így, a Magyar Forradalom kitörésének és elfojtásának harmincadik évfordulóján - és a „Szolidaritás” felegyenesedésének és újra a lengyel földre döntésének ötödik évfordulóján - nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy együtt gondolkodjunk a kelet-európai (vagy, ha úgy tetszik, közép-európai) történelem e jelenségeiről.

De nem ezzel akarom kezdeni; először, a „Magyarországi napló, 1956” e harmadik széljegyzetében, harminc évvel később, pár pillanatra meg kívánok állni az ajánlásnál, azt még egyszer kommentálva - és kibővítve. Címe, amelynek mintája Mihail Kolcov „Spanyolországi napló”-ja volt, és ezzel együtt az, hogy feljegyzéseimet az író emlékének szenteltem, nemcsak e műfaj mestere előtti hódolatomat és annyit jelentett, hogy bizonyos értelemben csatlakoztam a haditudósítók nemzetközi társaságához, akik küldetésüknek tekintették a konfliktus uralta országban látottak és átéltek lelkiismeretes ismertetését. Nota bene, sok év után, biztosabban fedezem fel Kolcov naplójában a kerülgetéseknek a tanúságtételt sajnos bizonyos tekintetben torzító szféráját is, mint első olvasásra. A szovjet újságíró helyzete fejeződött ki így, amelyet e helyen felesleges bővebben magyaráznom. A csonkítások ellenére továbbra is nagyra értékelem a „Spanyolországi napló”-t, mert Kolcov túlságosan valaki volt ahhoz, hogy az előtte álló akadályok és félelmek ellenére valahogy el ne vergődött volna a tapasztaltak igazságáig. Hemingway jellemzése alighanem találó: az „Akiért a harang szól” lapjain, Kol- covot Karkov néven ábrázolva azt írta róla, hogy több volt az esze, a belső méltósága és a külső vakmerősége, meg a humora, mint bárkinek saját ismerősei közül. De, ismétlem, nem annyira a kitűnő előd iránti hódolatról van szó az ajánlásban és a tüntetőén hasonló címadásban, hanem - két háborúról, a spanyolról és a magyarországiról, amelyek annyira különböztek egymástól, már csak időben is annyira összehasonlíthatatlanok (amott évek, itt hetek), ám valamiben, ami a leglényegesebb, mégis azonosak. Éspedig abban, hogy a nemzet itt is, ott is megpróbált szembeszállni a totalitárius (fasiszta, kommunista) erőszakkal, a totalitárius beavatkozással, amelyre az illetékesek azért kerítettek sort, hogy megóvják a maguk állampolgárait és az idegeneket a szabadság és különbözőség kísértésétől. A cím és az ajánlás e jelentését Moszkvában is felfedezték, és a „Kolcov emlékének” kifejezés váltotta ki a legádázabb haragot. Annak ellenére, hogy az írót ebben az időszakban már, a halála után, rehabilitálták - mondhatjuk, megbocsátották neki a lubjankai börtönben elszenvedett pusztulását.

Természetesen anélkül, hogy lemondanék a régi ajánlásról - és mindarról, amit jelent- szükségét érzem, hogy hozzátegyek két másikat: két, már szintén nem élő ember, Lidia Widajewicz lengyel egyetemista lány és Kerényi Grácia magyar írónő emlékének felidézését - mivel hozzájuk kötődnek a „Magyarországi napló, 1956” és folytatásai lapjaiból kiolvasható fontos, az idő múlásával talán egyre fontosabbá váló gondolatok.

Lidka, mint olvasóim emlékeznek rá, részt vett a budapesti felkelésben. A „Magyarországi napló”-ban, hősnője biztonsága érdekében, álcáztam a személyazonosságát- hogy évek múlva, amikor Lidka már régóta halott volt, naplóm első széljegyzetében felfedjem kilétét. Miután újabb évek teltek el, és az én beszámolóm köre kibővült (a „Nowa-2” kiadásában, 1981-ben) - úgy adódott, hogy találkozhattam valakivel, aki közel állt a „selymes hajú géppisztolyos lány”-hoz. E találkozásnak köszönhettem, hogy a fényképről a lány lendületében megállított fiatalsága, komolysága és elszántsága,

1105