Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 11. szám - Ken Smith: Emlékmű, Az első visszhang, Börtönben írva, Nevesincs nő, Később, teázóban (versek) (Gömöri György fordításai)

Börtönben írva

Egyszer, régen kertész voltam én - növesztettem gyerekkorom virágait a levendulát s a vadliliomot és első szerelmemet, a búzavirágot.

Ahogy a nyári szél a kalászt lengeti.

A már eltűnt erdőkben kékellő zománc.

Udvarom terében újra láttam életem minden elvesztett helyét.

Újraalkottam őket akkor. S most egy még kisebb térben ismét megalkotom.

Nevesincs nő

A lépcsőházban találkozva mit mondjak neki aki el van veszve saját maga gyönyörű távolságának kék ködében? mondjuk:

O milyen kedves vagy. És milyen szép.

Évtizedekkel ezelőtt egy fél-sötét, esőcsatomás városban ahol én száműzöttként, fázva szívtam fekete szivarjaim, ballagtam a téli parkban, vízimadarakat etettem; ilyen volt egyetemi életem a vízhez közel.

És ez volt az egész: cipősarkaival ahogy fölcsattogott a lépcsőn, és újra jött a lift, s a téli éjszaka, s az utca sarka, ahol balról jobbra örökre kifordult életemből.

Későre jár, s már az ajtóban itt vagyok.

A neve a neve hogyha csak eszembe jutna.

Egy név, milyen ajándék, és rajta át fecskék, a magas fákon varjak veszekszenek.

Kávé, sütemények. Előveszem fényképét, olyannak emlékezve rá, amilyen nem is volt, nefelejcsekkel ujjai közt, homlokot ráncovla ahogy az öreg gép lencséjébe néz, régen volt, ó de régen.

1101