Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 11. szám - Ken Smith: Emlékmű, Az első visszhang, Börtönben írva, Nevesincs nő, Később, teázóban (versek) (Gömöri György fordításai)
KEN SMITH Emlékmű Ezen a bronz száj mindig nyitva van, a kő követ kíván, meg zászlókat, seregeket, golyókat. Ezt szabadságnak hívja fémes fekete betűkkel az alsó bal sarokba vésett kezdőbetűi mellett. S a dátum. És egy pár hervadt virág. Itt felemelt karjai csupán egy has beszélő karjai, aki örökké csak magához beszél, az én önmagának mondja ugyanegy hazugságát: nyitott tenyér jelzi hogy csöndet kér s figyelmet, míg a másik kéz ökle s egy ujj olyan jövőbe int, amely teljesen közömbös erre az útmutatásra. Az első visszhang Most emlékezem a sudár fákra amint a szélben ingának az úton túl, ahol gyakorlatoztak a katonák. Itt tanulták ki a szakmát és mentek háborúzni. Távolabb ismeretlen vidék volt, mezők és messzeség ahol lement a nap. És egyszer kiáltozásom a magas fák között visszhangra lelt visszaverve a szilfák közt nevem, újra-meg-újra zengve vissza a házba, s egy időből kiragadott pillanat a nem-én hangján szólt ismételve, amit mondtam, bár csak annyit mondtam, hogy én, én, én vagyok... Hát hogyan írhat valaki bármit is? Hogyan fognak hozzá, milyen mozdulattal, az imádság melyik percében illesztik a tollat a papírhoz? Vajon ezt ki mondja meg?
