Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 11. szám - Káldi János: Jolival, régi fényképen, Kései rapszódia, Éji pincézés, félmúltban, Orgonabokor (versek)
Tanulom a lélek és szív súgásait, a végtelenbe csavargó utakat, a hontalanok tétova nyomát, a jegenyék emlékes-dallamú énekeit, a lenge-rőt völgyre-terített, széles nyáridőt. Ti vagytok a térképeim, holdfénybe ájult, virág-tarajú rétek, földúlt tarlók, határtalan partoldalak. Akár a madárszárny - a napsütésben - úszik fölöttetek a gondolat. Suhan, ível fecske-gyorsasággal a költői képeket világra szülő-gyötrődő képzelet. De addig! Addig teszem a tehetőt. Mert - mennyi is van még vissza hát? Talán pár év csupán, (vagy annyi sem?) s jön a végleges Csönd, a Némaság. Mutatja már az Idő a ködfödött ormokat, azok uralkodnak hidegen. Úgy tesznek, mintha törődnének velem, mintha szeretnék azt, aki vagyok, akiben a lélek kéretlenül is verset terem, akár ahogy termi lángszirmait a magára hagyott esti tűz valamelyik finomhajlású domboldalon, akár ahogy termi tündökletét egy selyem- reszketésű szerelem.
