Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 1. szám - Gál József: Szántó Piroska kertjei (interjú)
Egy régebbi tévéinterjúban kérdezték meg: miért nem fest hátteret. A mostani képein sincs háttér? Nem tudom, mit válaszoltam akkor, most azt mondom: azt kell festeni, amit az ember fontosnak tart. De nagyon nehéz szelektálni, mert annyi lehetőség van. És megöli az embert a kíváncsiság, hogy milyen lenne egy kép például vörös háttérrel. De nem merem megcsinálni, mert tudom, hogy más a törvény. A kék szerelem már sorozattá nőtt. Igen, és most már lehet, hogy utórezgései vannak. Úgy szokott lenni, hogy amikor tavasszal kiszabadulok Szentendrére, és itt aránylag nyugodtabban festhetek, mint Pesten, akkor még van egy befejező ütem. Most ez a befejező ütem. Úgy gondolja, hogy a téma kimerült'? Azt talán mégsem, mert most kisebb méretűeket festek, meg bejöttek a napraforgók is. És nézze ezt a szerelmespárt a rigóval! Ennek pontos története van. Én a szerelemben folyton érzem a halált. A halál nagyon is közel van, nagyon is érezhető testünk romlásában és a félelemben. Mert úgy érzem, a haláltól mégiscsak félünk. Főképpen azért, mert akkor elveszítjük egymást. Az ember mégis élni akar, lehetőleg a társával együtt. Na most a kép történetéhez. Luci, a macskánk, nemrégen hozott egy feketerigót. A madár halott volt. Nini, egy halott rigó, mondtam én. Ő már meghalt, mondta Pista. Elvettem a macskától, és csináltam róla egy tucat tanulmányt. A rigó a szerelmespár mellé került. És azt gondoltam, mi még szeretjük egymást, de a rigó már halott. Aztán mi is halottak leszünk ... EMBERKERT Az Önök otthona fokozatosan a magyar szellemi élet egyik központja lett. Irodalmárok, képzőművészek sokasága fordul meg Önöknél. Természetesen más hivatásból valók is. Sok-sok emberrel találkozott itthon és másutt. Volt-e olyan ember, akivel szívesen találkozott volna, de ez valamiért nem sikerült? Igen, sok emberrel találkoztam. írókkal, festőkkel, zenészekkel, filozófusokkal, politikusokkal, de találkoztam - elnézést a jelzőért — sok kiváló hétköznapi emberrel is, akikről kiderült, hogy nem is hétköznapiak. Akivel nem sikerült megismerkednem, az Egry József volt. Az persze eszembe se jutott, hogy valamelyik kiállításán odamenjek hozzá csak azért, hogy elmondjam - én egy fiatal festő vagyok, aki magát csodálatosnak tartja. Később sem kerestem ezt a találkozást, igaz, reménykedtem valamilyen alkalomban, de az elmaradt. Sajnálom. Kik voltak azok a személyiségek, akik maradandó emléket hagytak Magában? Akik legalább annyira fontosak voltak, mint a napraforgói, kukoricái, orchideái meg a többi „lény”? Boris néniről, aki a háború alatt mentett engem - sokszor megemlékeztem. Ez a három elemit végzett parasztasszony maga volt az emberi méltóság, a komolyság és a jóság. Egyformán ápolta az ötször gazdát cserélt Bajót sebesültjeit, akár orosz volt, akár német. Boris néni bátorságát, azt a fajta teljes negációt, ahogy minden erkölcstelen és hihetetlen törvényt semmibe vett - százszor is meg kell említenem. Mikor 104
