Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 1. szám - Gál József: Szántó Piroska kertjei (interjú)
Izraelben jártam, fát ültettem az emlékére. Féljem Ottlikért ültetett. így most kettővel több magyar név van az „igazak útján”. A festők közül elsősorban Szőnyi mesterre kell emlékeznem, aki odavett a főiskola előtti nyári előkészítő tanfolyamára. Azt csak közbevetöleg mondom, akkor más fölvételi rendszer volt. Két hétig rajzoltunk a fölvételi előtt fejeket és aktokat. Én éreztem, hogy engem Szőnyi mester nem tart igazán tehetségesnek. Berda Ernőt és Törzs Évit tartotta annak. De, mert jó ember volt, megtűrt az iskolájában, és fizetséget sem kért a tanításért. És ez akkor nekem nagyon fontos volt, hiszen volt egy műterem, ahol rajzolhattam. Mondtam már, akkor nagyon szűkös körülmények között éltünk testvéreimmel, Pannival és Gyurival. Gyurinak akkoriban munkája sem volt. Visszatérve a fölvételihez: akkor még az volt a szokás, hogy aki festőnövendék tanítását vállalta, a fölvételi alatt készített rajzára ráírta: „vállalom”. Az enyémre egyedül Vaszary írta rá a „vállalom”-ot, de azt aláhúzta. Igen ám! De kiderült, hogy Hóman törvényei szerint nincs négy nagyszülőm, csak kettő. Ketten ugyanis zsidók voltak, ezért én is annak számítottam, így külön engedélyt kellett kémem a kultuszminisztériumban. Az engedélyt minden további nélkül meg is kaptam. A dékán kezet fogott velem és azt mondta: úgy tekintjük, az engedélye már meg is jött. Menjen be érte holnap Schay Gézához. Be is mentem, s akkor történt valami. Ott volt egy undorító titkár, keskeny bajuszú, jótartású, olyan ficsúrszerű fiatalember. Azt kérdezte: az engedélyért jött? Rögtön leültetett, bement a miniszterhez, kihozta a papírt és azt mondta: de ennek ára van. Tessék - mondtam. Odalépett az ajtóhoz és bezárta. Mondanom sem kell, addig még ember nem nyúlt hozzám. Nem voltam még 18 éves és Félegyházán éltem. Csak ránéztem az illető úrra. S erre mi történt? Elvörösödött, kinyitotta az ajtót, bocsánatot kért. Hát, ilyen is van a világon! Nem érdekes? Ez a kaland akkor heppienddel zárult. Ez igen, de a főiskola nem, mert onnan mozgalmi munkám miatt kizártak. De ez már egy másik történet, és maga olyan emberekről kérdez, akik meghatározóak voltak az életemben. Boris néni mellett több embert is kellene említenem. Olyanokat, akik formátumosak voltak, akiket csodáltam. Nem biztos persze, hogy nagyon gyakran találkoztam is velük. A meghatározóak közé tartozik Fejér Lipót, Bibó István. Őróla írtam már egy cikket az önéletrajzi könyvemben, a Bálám szamarában. Tovább említve a sort: Rajk László, Radnóti és legjobb barátunk; Ottlik Géza. Hogyan került kapcsolatba Fejér Lipóttal? Főiskolásként összebarátkoztam egy lánnyal, akiről igen hamar kiderült, hogy gazdag, én meg szabályosan éhezem. Besnyő Magdának, hívták, s az első dolga volt, hogy meghívott magukhoz ebédre, mondván - náluk úgyis mindig sokan vannak. Lakásuk olyan csodálatos volt, hogy alig mertem bemenni. De a barátnőm megfogta a kezemet, és együtt mentünk. Ekkor megláttam egy embert. Egy rendkívül csúnya embert, aki ült és zongorázott. Ki ez? — kérdeztem valami csodát érezve. Ja, ő — mondta a barátnőm -, a mamának udvarolna, ha a papa engedné. Imádja mamát, és majdnem mindennap nálunk ebédel. Ő Fejér Lipót, a matematikus. Aztán elkezdtünk enni. Én csak néztem az arcát és nem is tudtam pontosan, mit érzek. Azt láttam, hogy nagyon csúnya volt. Kócos, lompos és szinte nem is volt ezen a világon. Azt tudtam, hogy én ilyen embert még nem láttam. A formátuma sugárzott. Ez az ember kell nekem — gondoltam. Először látok óriási formátumú egyéniséget, aki nem festő. Ebéd végén odamentem hozzá, és azt mondtam neki: kérem, vegyen el engem 105
