Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 11. szám - Határ Győző: Életút (részlet)
A magyarok Malcolm Arnoldja. Remek hangszerelő, jeles komponista, mindent tudtam róla. Dobogó tenyérrel, izzadó szívvel - bekopogtam Weiner Leóhoz. Fogadott, leültetett, elbeszélgetett velem minden egyébről, csak arról nem. Pedig tűkön ültem: ott volt a kezében a vonósnégyesem. Végül így szólt.- Nézze, fiatalember. Ebben vannak apró ötletek, zenei gondolatok, ügyeske dallamvezetés, szokatlan hangzatbővítések. Hol eredeti, hol ellesett, hol csízeit, hol ráhibázás. De édes fiam, ne képzelje, hogy maga Mozart második testetöltése, távolról sem. Hiszen vannak zeneszerzők: későn beérők, elkésve startolok. Operaszerzők, akik... Minek folytassam? Magában van tehetség, de öt-hat évvel előbb kellett volna: zenével s ne mással, már mindjárt azzal kezdeni. Tudja mit? Majd ha leérettségizett és eldöntötte, hogy mit kezd magával: jelentkezzen nálam és akkor majd újra elbeszélgetünk. Elutasításnak - biztató. Biztatásnak - elutasító. Nem volt olyan az a semmi kis kompozíció - és nem volt ő olyan, hogy ezen halálra csodálkozza magát. Behúzott farokkal, csüggedten caplattam haza. KL Ez volt hát kalandod a zenével? S mikor hagytad abba? Soha. Látom, Lorcsikám, nem tudod, hogy az ilyen életre szóló, halálba kergető Örök Szerelem mit jelent. De megnyugtatásodra (mert annál bölcsebb vagy) - csak annyit, hogy. így, utólag visszagondolva (és immár némileg kihűlve Első és „Örök Szerelmem, a zene iránt/ésde hogy miért és hogyan, azt majd akkor mondom el, ha legnagyobb vonakodásod ellenére bölcseleti kérdésekről fogunk elbeszélgetni/mert a legeslegvégén csattan a legnagyobbat minden ostor//), akkor ezt is elárulom. Ma már világosan látom. Rendkívül másodrendű zeneszerző lettem volna, ócska epigon, aki tud hangszerelni s ebbeli tudományát jó pénzért bérbe adja. Jól élni, meggazdagodni, filmzenéből vagy kommersz muzsikagyártásból: ez tán telt volna tőlem. De tehetségem, invencióm nem volt olyan világraszóló, hogy érdemes lett volna egy emberéletet rákölteni. Az elhivatottság akkor „igazi”, ha - patinás nietzschei szóval- úgy érzed, érdemes rajta tönkremenni. KL És az irodalom? Természetes volt. Tönkremenni rajta, há kell. Vállalni kockázatát. Ismered azt a rögeszme-mondatomat, amely versben, regényben annyiszor visszatér- arról, hogy mi volt, ami űzött s mozgott? „Egyfajta életrevalóság, amelyben élet és valóság percenként veszélyben forognak.” Csuda, hogy itt vagyok. KL Jut eszembe. „Életet rákölteni”, mondod s ez benne maradt a fülemben. Mondtad, nehezen éltetek, „permanens tönkremenésben”, meg hogy a középiskolát is ott akartad hagyni, csak hogy segíts a szüléidén. Akkor ezekre a zenei tanulmányokra honnan volt pénzetek? Hol volt, hol nem volt. Mint a mesében. Egyfelől Édesanyám a fogához verte a garast; másfelől meg a tanáraimnak jobb véleménye volt adottságaimról, mint nekem. Kemény Rezső igen szeretett, kedvelte, ahogy a Bach-partitákat megzengetem s kijárta, hogy ösztöndíjat kapjak. A második akadémia után aztán leálltam. Mint tudod, ötödfél éves koromban kezdtem az elemit, így azután mondhatni tizenhét éves fejjel érettségiztem; s innen, amikor a tanulmányi verseny katapultja beemelt a Műegyetemre, el kellett döntenem, hogy kire esküszöm fel: Polihymniára vagy — Vitruviuszra. Anélkül hogy sokat törtem volna rajtam a fejem - kiforogta magát. A Műegyetem egész 1082
