Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 11. szám - Határ Győző: Életút (részlet)
csoda ökörség volt, hogy nem a zeneszerzők természetes munkahangszerét, a zongorát választottam s szinte gyűlölködve pengettem négyhúrú nyomorúságomat, ha lejegyeztem akkordjaimat vagy vonósnégyeseimben kiosztottam a szólamokat (Berlioz nem volt divatban s akkor még nem tudtam, hogy ez a Mesterek-Mestere gitározott, de íróasztalnál komponált s ezt is ő vezette be; hatalmas zeneszerzési példatárát sem az ő nevével emlegettük, hanem a Strauss Richardéval, aki az átdolgozója/kibővítője volt). Elkezdtem ugyan melléktanszakon a zongoratanulást, de valahányszor a billentyűk mellé ültem és feléreztem, mindenről mennyire lekéstem, a szívem szakadt. Molnár Antal meg fel-felfigyelt rám, hogy hol amikor az összhangzattani példákat, zárla- tokat-szekvenciákat írom, hol meg amikor a többiek felelnek és ostobán melléfognak, holott csak a vak nem látja, mit csinál ilyenkor a vezérhang és kiül az arcomra a nyűgös unalom, azzal segítek magamon, hogy firkálok. A margóra. Felhőkarcolót. Barokk edikulát. Fogazatos koronapárkányt. Nep- tunos szökőkutat. Borrominira emlékeztető dekoratív templomalaprajzot, miegymást.- Mutassa csak, hozza csak ide, kérem, hadd lám, mit rajzol. Minden szem rajtam volt s lassan folderengett bennem, hogy a tanár úr hozzám adresszálja a szót.- Én...?!- Igen-igen! Szégyenkezve kivettem, leforrázva odaadtam. Molnár tanár úr szelíden elnézegette, forgatta, majd minden harag nélkül így szólt:- Ej, ej, a firkáló szenvedély. Ez is: az, de nem akármilyen.- Bocsánatot kérek, tanár úr, azért én figyelek... - Sose kéijen. Lám, nemhiába, hogy az építészet megfagyott muzsika, maga, fiam még nem döntötte el, hogy melyik oldalán landol a muzsikának, a megfagyott oldalán vagy ezen a miénken: a cseppfolyós oldalán. Semmi baj...! Wagner-monográfiáját kívülről fújtam: imádtam Wagnert (teljes álló esztendeig) és rajongtam monografusáért. Bekopogtam, megkértem, írja alá a könyvet. Kedves volt, lusta mozdulattal üldögélt, mint aki megszokta a fiatalság rajongásos közeledését; bejáratos lettem hozzá, kiszedte titkomat. Hogy megreggeliztem már az összhangzattant, elemezni-összevetni a nagy mesterek hangszerelését ösztönömmé vált; hogy igencsak kitágult érdeklődésem a zene iránt, meg hogy titokban bejárok Kodály zeneszerzésóráira és... és!... hogy magam is komponálok.- Tudja mit, hozzon valamit a dolgaiból.- Van egy négytételesem vegyeskórusra. Partitáim. Vonósnégyesem...- Akármit. Ha az én vonósnégyesem megszólal, az olyan lesz, mintha feltárulnának a Mennyek kapui!... El voltam telve magammal. Pedig amilyen az volt és ha megszólal, hát még a falak is sírnak: ma már tudom. Molnár Antal ráült a vonósnégyesemre és én megfeledkeztem róla. Hetek múltán megfog a folyosón és így szól:- Menjen be Weiner tanár úrhoz, látni akarja.- A vonósnégyesem!- A vonósnégyese. 1081
