Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 11. szám - Határ Győző: Életút (részlet)

nem az a kutyamarás, amely szőrével gyógyul. Bizonyára ismered annak a tauromenioni ifjúnak a történetét, aki szerelmi bánatában lerészegedve, nekirontott vetélytársa házának, hogy felgyújtsa: alapos volt a gyanúja, bogy az imádott lány ott sáriik vele a sötétben. De nemcsak a bor tüzelte fel: igazában a phryg aulosz-játék volt az, amitől eszét vesztette. Szerencsére Püthagorász tudta, mivel orvosolja a bajt: rákiáltott az aulosz-fuvolásra, hogy moduláljon át a szpondeiakonra. Minek hallatára, kisvártatva a szerelmes őrjöngés alábbhagyott és a lágy dallam hatására gonosz szándékától elállt - hazatakarodott. Mert a püthagoreusok (Porphüriosz szerint) értettek hozzá, hogyan használják fel a zene gyógyhatásút. De hogyan gyógyítod zenével azt, aki a Muzsika iránt gyullad olthatatlan szerelemre...?! Zengő „olajat” öntesz a szenvedély tüzére, vágyőrülete fellángol s te csak még jobban elmérgesíted a bajt.

KL Vagyis, hogy most kezdődött a baj igazán...?! így lesz a hegedülésből a lélek zenei rabiesze s ilyen az, amikor a veszett hegedűs, mint trónkövetelő „ál-Dimitrij” imposztor és imperszonátor, fattyú- ágon szemet vet a Zeneszerzés Birodalmára. Igaz, egy-kettőre kiderült, hogy a főreálban érettségire készülni és a Zeneakadémia óráira eljárni lehetetlen, mert nem szaladgálok két kiadásban; az Akadémia jobb véleménnyel volt tehetségemről, mint voltam magam, és engedélyt kaptam arra, hogy Kemény Rezső palotájába járhassak a Fasorban, mintha csak magántanítványa lennék. Valaha a világhírű Roth-kvartett másodhegedűse - ő volt a hegedűtanszak tanára; kedves, puha ember volt s mindig papucsban-otthonkában fogadott bársonykihajtóval és laposakat pislogva a magas szemöldökű kétszár- nyú ajtó felé, amely mögött a felesége lakott. Afféle gránátosinduló debella volt a Hölgy, Rezső bácsinál két fejjel magasabb és félmázsával nehezebb: örökké csendre vágyott és nem szenvedhette a tanítványjárást. Alighogy a vonót a húrra tettem, fel-felcsattant a hangja:- Rezső! Meddig tart ez a macskazene?! Jóságos ég, csak ennek a zenebonának vége lenne már: Rezső...!- Igenis, Drágaság... - rebegte Rezső bácsi és én halkabbra fogtam a pianissimót (hja! ilyen az, mikor a feleség fejfájósan allergiás arra, amivel a férj a betevő falatjukat keresi). Rezső bácsival átvettük a második akadémia anyagát, de volt olyan tárgy, hogy mindenképp be kellett mennem az előadásra s ilyen volt az összhangzattan is. Szerettem Molnár Antal óráira járni. Amilyen halk szavú, szerény ember volt, olyan hórihorgas, mindenkinek fölébe magasló, eleven katedrális. Mint előadó lenyűgöző volt, s aki nem is olvasta könyveit, érezhette bámulatos műveltsége delejes sugárzását. De ha csak tehettem, „melléjártam” a magam véznácska, hangszeres stúdiumának és „lényegre törő sen” be-beszöktem más órákra, karmesterképzés, zeneszerzés, a hegedűnél minden jobban érdekelt. Partitúrával követtem a zenekari próbákat, beletanultam a vezérkönyv-olvasásba, a különféle kulcsokba, be- belopództam Kodály óráira is, amíg a Mester meg nem szokta a fizimiskámat s olykor, beképzeltségemben azt hittem, hozzám intézi a szót. Arról is álmodoztam, hogy egyszer valahol rálelek a Bartókhoz elvezető Ariadne-fonalra, mert anakoréta lénye félelmet parancsolt, mint a Minotaurosz (muzsikájából kicsendült szelíd szörnyetegsége) s vonzott is egy szermind. Mondanom sem kell, addigra már rengeteget komponáltam s egyszeribe rádöbbentem, mi1080