Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 11. szám - Hamvas Béla: Patmosz II. (részlet)

mása (képe és hasonlatossága), a tudás, hogy valaki, bárki, a sötétségből világosságot teremtsen, a gyűlöletből szeretetet, a bőszültségből áldozatot, a görcsből oldottságot, az elrejtőzésből megnyilatkozást.

Ha a káosz a kozmoszon áttör és azt felbontja, az, amit démoninak neveznek. A felfordulás áttörése a renden. A bőszültség áttörése a derűn. A démoni az önmagához való konok ragaszkodás akarata, amely a nyílt értelem világosságán átsugárzik. A hideg sötétség, amely a fény melegét elhomályosítja és megdermeszti. Démoninak lenni annyi, mint áldozatra képtelennek lenni, mint nem tudni belátni, megérteni, engedni, adni, szelídnek lenni, békében élni. Annyi, mint feldúltnak és zaklatottnak maradni a primordiális káosz éjszakájában. A démon az, amikor a jégpokol sötét erői meg nem fékezetten a kozmosz rendjén keresztültömek. Amikor valaki az önmagához való görcsöt nem tudja felrobbantani, és az ember elrejtőzve elsüllyedt, és zavaros mélységben marad. Ez a sötét düh, amelyet nem váltottak át világossággá. Ez a kemény és keserű és feldúlt infemo, amely a fény világából önmagát kizárta. A Kabbala azt mondja, hogy ezt a lényt halála után a jégpokol elragadja, és a túlvilágon a sötétségben didereg, és ott ég a dermesztő hideg tűzvészben, ami a káosz.

Az orfika az egyetlen tudás, amely a sötétségnek világossággá való átváltását ismeri, amely a bőszültséget le tudja győzni, és a démonokat visszaűzi a világrend értelmében törvényes helyükre, a fold mélyébe, ahol megkötözik azokat, ahol a világosságot és a rendet így kell szolgálniuk.

A kérdés azonban nem ez. Számunkra és ma a kérdés az, hogy van-e és lehetséges-e olyan ember, aki a korszak démonát önmagában legyőzte és megfékezte, és a föld alatt megkötözte, és ezzel mindenki más számára e vállalkozásra a lehetőséget megnyitotta. Van-e ma olyan ember, aki a diktátorok és az inkvizítorok dühét önmagában fölfedezte és átvilágította, és a nagyobb és a kisebb démonok hazugságait és hitványságait, szennyét és aljasságát önmagában konstatálta, és mindazt a sötétséget, amit talált és látott önmagában, tiszta és világos renddé és arannyá és értelemmé tudta változtatni. Ha ilyen ember van, még ha nem is ismerem, és ha soha nem is fogom ismerni, és mégha nem ülhetek lába elé, és nem hallgathatom, megvagyok nyugodva.

*

Az üjkor történetének rejtélye marad, hogy mikor, ki és miért lépett le az emberiség alapállásáról, és mikor kezdett el a történetben iránytalanul bo- lyongani. Lehet, valószínű is, hogy valaki, akár korlátoltságból, akár egyéb defektus következtében, az alapállást vallásos mítosznak (papi hazugság) tartotta. Talán abban a hiszemben is volt, hogy a teremtés első alapját, az Eden- kertet valahol az elmúlt őskorban, például Kr. e. százezerben, bizonyos helyen, például az Eufrátesz mellett kell keresni, és mivel ilyesmi valószínűtlennek látszott, a gondolatot elvetette.

Azóta az ember alapállását, vagyis létének bázisát megtagadva a történet kezdettelenségében és befejezhetetlenségében tévelyeg. Az ember - amióta a fundamentumról lelépett - nem talál haza. Európa kalandor és kísérletező. A kalandot és kísérletet hívják történetnek. Az újkori európai labirintusi egzisztencia.

1076