Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 11. szám - Hamvas Béla: Patmosz II. (részlet)
A hagyomány hármas íven nyugszik: tudok az alapállásról, a kezdetek kezdetén bekövetkezett korrupcióról, és a renormalizálásról, vagyis emberben, közösségben természetben a létezés törvényes és szabályos rendjének helyreállításáról. Azzal, hogy az ember az újkor elején alapállását elvesztette, kénytelen volt abból, ami megmaradt, a korrupt emberből és természetből kiindulva új mértéket alkotni. Az új mértéket racionalizmusnak nevezték; az orfika ontológiai rendjével szemben ez csupán időben megalapozott történeti és tapasztalati látszat rend, amely a status absolutusról nem hogy nem tud (erre nem képes, mert erről mindig és mindenkinek tudnia kell, és tud is), hanem amely kitérés az orfíkus rend elől. De akár kitérés, akár egyéb, az alapállást a számításból kihagyja, és saját imaginárius (racionális) rendjét akarja megvalósítani. A racionalizmus rendje fiktív. És végül az a kérdés merül fel, vajon az a gondolkozás, amelyet racionalizmusnak neveznek, nem egyike azoknak a démoni megnyilatkozásoknak, amelyek bizonyos rend alakjában jelentkeznek, de tulajdonképpen rendfelbontó és sötétséget idéző démoni erők, vagyis a kezdet előtti őséjszaka betörései. A racionalizmus által felidézett események és a legújabb történeti helyzet (XX. század) ezt a kérdést indokolttá teszik. Főként azonban, ha nem is tervszerű, de bámulatosan következetes hadjárat, hogy az orfikát maradéktalanul felszámolják. A labirintusi egzisztencia a bázisát vesztett ember tévelygése a történet anarchiájában, a törvénytelenné vált létben, ahol már csak természeti élet van, és az ember e káprázatban szilárd fundamentum nélkül normális lététől megfosztva él. A racionalizmus ellen való tiltakozás elégtelen: Rousseau, akinek ha ügye- fogyottan is, de minden gondolata az idill helyreállítása, persze nem idilli, csak szentimentális. A romantika idillizmusa. A modern művészet eszeveszett igyekezete, hogy a történetből az archaikus korba és a primitívekhez, az úgynevezett népbe, és a gyermekekhez eljusson, ahol mégis még az idill dereng, csupán a diktátorok és a technika és az utópiák és a gombnyomáselméletek ellen a legkülönbözőbb fantazmákba való emigráció. Lényünk meghatározására azonban a labirintusi egzisztencia bizonyos tekintetben elavult definíció. Hegel, Kierkegaard, Amiéi, Hebbel, Schumann, Brahms korára még illett. Ma sokkal inkább szkizofrének vagyunk, integráltak vagy dezintegráltak, identitásunk szilárd vagy bizonytalan, vagyis ma kivétel nélkül mindnyájan klinikai egzisztenciák vagyunk. Nincs sorsunk, végzetünk, nincsenek erőfeszítéseink, szerelmeink, csak pszichológiánk van. A geometriától semmi sem áll távolabb, mint a pszichológia; az idilltől semmi sem áll távolabb, mint a klinika. Fel kell tenni a kérdést: a pszichológia az alapállás (normalitás) fogalmát miért törölte el, és miért kellett azt eltörölnie? A kérdésre többen megkíséreltek válaszolni, és arra gyanakszanak, hogy a pszichológia a rendkívül kényelmetlen és kompromittáló (reziduumnak tartott) kezdeti korrupciót, és annak tudatát óhajtja likvidálni, azt a valamit, amit a vallás és a morál bűnnek nevez. A klinika a bűn helyett a betegség fogalmát vezette be. Az mégsem kompromittál annyira. A bűnért az ember személyében felelős, a betegséget rá lehet 1077
