Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 11. szám - Hamvas Béla: Patmosz II. (részlet)

radni, de mindez önzés, önemésztés, és ha valaki önmaga középpontjába az egot teszi, dermedt szorongásban marad, a mástól való félelem keserű és maró tüzében ég. Ez a jéggé fagyott izzás az éjszakában, ahogy Böhme írja, a sötét tűz, mert az önzés a világ centruma, és a pokol. Dante Infernojának legmélyebb köre, a jégben való égés, a Sátán helye. Minden létező magában hordja, Isten, a természet, a világ, az ember. Ez a kezdet előtt az önmagába beleragadt makacs és konok akarat, saját sötétségébe és a fogcsikorgató görcsébe burkolva, ez a hüllőség, amely önmagán kívül semmit sem akar, és mindent kizár, hogy önmagának a végtelen végtelenségéig megmaradjon.

Kezdetben ez az önmagába zárt sötétség megnyílt, az éjszaka feltárult, és ez az, amit úgy hívnak, hogy világosság. A hideg megtört, és a fénnyel együtt megjelent az olvasztó meleg. Az önmagába zárt bőszültség derűvé és megnyilatkozássá, vonzalommá és szeretetté lett. Ami azelőtt önmagának egyedül és örökre fagyos görcsében meg akart maradni, az most önmagát megenyhülve és szelíden feladja. Ami keserű bőszültség volt, áldozat lett; ami düh, az vonzalom; ami konokság, az részvét, kapcsolódás és együttérzés; ami kizárás, az megértés és egyesülés.

Az önmagába zárt és önmaga keserű önemésztésében forró istenség analógiája az éjszaka, a tél, a fagy, az önzés, a düh, a méreg, a vadság, az irigység, a kapzsiság, a mohóság, a gyilkosság, a háború, a viszály, a gyűlölet. Az önmagát legyőző és önmagából kilépő istenség analógiája a világosság, az értelem, a rend, a kapcsolódás, a nyár, a meleg, a szelídség, a szeretet, a béke, az idill.

Az istenség lénye, szól Böhme, minden más lénytől abban különbözik, hogy természetének lényegét, a sötét és mérges bőszült önzést minden pillanatban és maradéktalanul és örökké meleg és fényes értelemmé váltja át. A kettő benne soha sincs külön. Isten sötétsége a végtelen minden pillanatában fény. Nincsen meg nem fékezett vadság. Nincsen háború, amely ne oldódott volna békévé. Nincs jégpokol, amely ne változott volna Edenkertté. A sötétség ott van, megvan, de már nem sötétség, hanem napfény. Az, aki önmagának meg akar maradni, annak önmagát fel kell adnia. Lezárva lenni és megnyilatkozni, mind a kettő egyszerre, - Cusanus ezért nevezi az istenséget coin- cidentia oppositorumnak (ellentétek egybeesésének). A természet, minden lény, legalább felében és az önmagához való görcsös ragaszkodás vad mérgébe ragadt, ezért változik itt tél és nyár, nappal és éjszaka, felfordulás és rend. Ami a teremtésben öröktől fogva egy, azt az ember kettétörte.

Jakob Böhme Európában az egyetlen ember, aki orfikus alapon áll. Nem a görög orfikát ismeri, hanem a héber Mózest. De nincs lényeges különbség a görög, a héber, az egyiptomi, a hindu, a kínai, az iráni orfíka között. Mindegyik azt tanítja, hogy az istenségben a káosz minden végtelen pillanatában jelen van, de mivel lényét az önmagában való görcsből feloldotta, és a szeretet áldozatába emelte, a káoszt kozmosszá, a felfordulást renddé tudta tenni, ahogy Mózes mondja, a feldúlt sötétséget (tohu vabohu) rendezett világegyetemmé teremtette.

Orfíkának kell hívni a rendezett világegyetemről való tudást, amely a matézisben, a geometriában, a zenében, a magas festészetben és szobrászatban és morálban és metafizikában nyilatkozik meg, és amelynek egyetlen bázisa van: az emberi alapállás, ez pedig nem egyéb, mint az isteni lény

1075