Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 10. szám - Erdődy Edit: Szimbolikus átlényegülés és önéletrajziság - Mándy Iván Átkelés és Önéletrajz című novellásköteteiről
önkínzó erőfeszítéseket a múltba merült dolgok, tárgyak felszínre hozása érdekében. Ez a törekvés nemcsak virtuálisan, a belső szándékok szintjén, hanem képek, szimbólumok közvetlenségével is artikulálódik: ilyen például az előkaparás, a szőnyeg alá rejtőző cédulák elöbányászása; illetve az Önéletrajz-ban többször is feltűnő vizsga-szituáció, mely metaforikus keretet ad az emlékezéshez: az elbeszélőnek szorongásos állapotban kell tudásáról számot adnia. Az emlékezés-mechanizmus legfontosabb aktusa a megnevezés, a névadás, mely arra irányul, hogy a dolgokat az ismeretlenből az ismertbe rántsa át, hogy létezővé tegye őket, a heideggeri értelemben is. Mándy művészete: a névadás művészete. Mohó kíváncsisággal merül a múltba, hogy rátaláljon egy-egy ismeretlenségbe merült, elfeledett névre: iparosok, írók, költők nevére, futballistákéra - utcák, terek, elfeledett vendéglők és kávéházak nevére. Az emberi létezés, emberi történelem (a fold e darabkáján természetesen a magyar történelem) folyamatosságának, szervességének letéteményesei, szimbólumai és hordozói ezek a nevek, - nemcsak saját hangulatuk, erőteljes korfestő erejük révén hanem azért is, mert a név által ők maguk válnak ismét létezővé, részévé az író teremtette világnak. Ezért lesz létfontosságú az író számára, hogy az emlékezet mélyeiből előbányássza a Wohl-nővérek keresztnevét; ezért hat szinte ráolvasásként, mágikus szertartás szavaiként a hajdani, legendás futballisták neveinek felsorolása. S valóban: a nevek varázsszavak az elmúlás ellen - hisz mindennél jobban képesek felidézni egy hajdani itt és most eleven ízeit. A helyhez kötöttség, a determináltság ezen a ponton fordul át mély, etikai és érzelmi töltésű ragaszkodásba; egy olyan, természetes, de némileg irracionális és megnevezhetetlen kötődésbe, melynek általában a hazaszeretet nevet szokás adni; s amelyről Mándy közvetlenül nem szokott beszélni. A régi Budapesthez való kötődése talán csak egy végzetes, soha el nem múló szerelemhez hasonlítható. Olyanhoz, mely megszépíti a csúnyát, a rosszat is, mely nem múlik az évekkel, csak erősödik. Ez a személyessé, belsővé stilizált történelem, ez a megéltség, az érzéki valóság, a mindennapi tapasztalások szintjén felidézett múlt: egy nemzet, egy város igazi történel- me-története. Ez a történet kikerüli a nagy „történelmi események” - háborúk, békekötések, forradalmak, vad és emberidegen folyamát, s óvatos búvópatakként csörgedezik az időben. Ezt a történetet olvashatjuk, ismerhetjük meg Mándy műveiből, mely így szervesebben és mélyebben hordozza a nemzeti tradíciót, a magyarságot, mint a „nemzeti irodalombhoz való tartozással kérkedő könyvek. 1061
