Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 10. szám - Határ Győző: Életút I.

Édesapámnak a fűszerüzletét, a VII. kerületben, az Akácfa utca 38. alatt. A kapu egyik oldalán Gartner kárpitosék üzlete-lakása (ma, úgy tudom, vendéglő), a másik oldalán a szatócsbolt. Annak a szatócsboltnak Édesanyám volt a lelke; a vevőkör Lelki Klinikája, Üdvöskéje, Általános Tanácsadó Szolgálata. Apám a pultok mögé vonult, látni is alig lehetett - kivéve amikor kiszolgált, különben egész nap barkácsolt, fúrt-faragott. És itt történt velem az a leírhatatlan - mert magamból kiírhatatlan - szégyen, amire hogyan is tudnál rákérdezni, hiszen nem is gyanítod s hasztalan pellengéreztem ki magam „írósors gyalázata” c. tárcanovellámban („Légy Minaret!” Aurora 1990., 16 o.), azzal ugyan még közel se vezekeltem le. Arról van szó, hogy plagizátor vagyok, mindig is az voltam világéletemben — amilyen megrögzött Igaz Ember az Erényben minden pályatársam. Nyolcadik éves lehettem, amikor zsenge elmémmel-szívemmel annyira beleszerelmesedtem a Fekete Gyémántok híres Bevezetőjébe, hogy fogtam magam, két nyári délutánon át leírtam gyöngybetűkkel mind a huszonöt oldalt s utána beosontam kispajtásomért, a Sanyiért, kézen fogtam és előhoztam a házmesterlakás udvari homályából...

KL Ott, az Akácfa utca 38-ban?

Ott hát, hol máshol. Lévén hogy a házmesterek egy szem fia, Csizmadia Sanyi volt a meghallgató közönségem akkor is, ha pojácáskodtam, ha hideglelős-komoly előadást tartottam a Mindenség Értelméről (s ugyan ki adná ennél alább, ha nyolcéves és Egyetemes Plagizátor?!) — akkor is, ha mozdonyt építettem és akkor is, ha hangosan ábrándoztam az egzotikus őserdőkben ottfelejtődött őslények felfedezéséről. Ezúttal azonban antul is komolyabbra fordult a dolog.- Megírtam első könyvemet - jelentettem ki Sanyinak (aki azon kívül, hogy azt se tudta, a ,könyv’ mi fán terem, arról a könyvtermő fáról is csak egyet tudott: hogy csudadolog). Leültünk a mi boltunk kirakatának vasrácsos lépcsőjére (a vasrács alatt a pincébe szakadó széncsúszda pallója feketéllett: kicsik voltunk, elfértünk a lépcsőn), elővettem első nagy elmeművemet és olvasni kezdtem - Jókai után szabadon. Karbonról, Szilúrról, Devonról, földkorszakokról. Hogy mint lesz az ősvilág erdőrengetegéből a vastag szénfekü; a kitermelnivaló kincs — a „fekete gyémánt”. Az én Sanyi barátom nagyra meresztette a szemét és már nem is annyira hitetlenkedve, mint inkább előlegezve fanatikus hitét, az orákulumnak, aki vagyok, megkérdezte:- Ezt te írtad?- Hát. Ki más - vágtam ki büszkén.- Ezt a sokat? Mindet?- Én.- Házi feladatnak?- Annak.- Hány házi feladat ez?- Ezer.- Senki se segített?- Senki.- Anyád se? Apád ? A nénétek, a tanítónéni? Senki?- Nem is tudnak róla. Titok.- Csak mi kettőnk tudunk róla, te meg én...?!

991