Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 10. szám - Határ Győző: Életút I.
- Csak. A kettőnk titka.- Az áldóját!- Nem árulsz be, ugye?! Sanyi!- Dehogy árullak.- Istenbizony? így görbülsz meg?!- Olyannak ösmersz?! így görbüljek meg. Irtó jó! Olvasd tovább! Én meg alighogy szerzőségemet megvallottam - azon minutában nagyot dobbant a szívem. A hazugság sziklagörgetege rámzúdult és betemetett. A jóvátehetetlen hazugság sziklája nehezedett rám, és én ez alatt a sasbérc alatt feküdtem élve-eltemetve. A vesztes hazardőr sorsa várt rám, akinek csak ez az egy dobása volt és azt is elvesztette. Elhazudtam az életemet. Mert tudtam, bármennyire szerettem volna, az én kispajtásomnak soha többé meg nem vallhatom - nézd Sanyi, gyönge voltam, eltévelyedtem, Jókai szó- bűvészete elkápráztatott, megigézett: hazudtam neked, barátom, hazudtam, Csizmadia Sanyi, cudarul hazudtam, nem én írtam a Fekete Gyémántokat... Hiszen mire gyalázatom megérlelte bennem az elhatározást, hogy leleplezem magamban a káinita nagy hazugot aki vagyok, Sanyi elvegyült a Sanyik ezreivel, felcseperedett, iparostanonc lett és szereleműzött kamasz, életújonc és örömkatona, elsodródott és eltűnt a szemem elől, ki tudja, merre mórál. Ha nem az Ismeretlen Katona sírja temeti, akkor még annál is rosszabb sorsot választott: nyugdíjas valahol; nyugdíjas egy olyan láthatatlan „vasfüggöny” rossz oldalán, amelyet nem is a politika bocsát le a túlnépesedés foldabroszára, hanem a betegség és a kor. KL Hát nem is találkoztál vele soha többé? Csizmadia Sanyival? Már hogyne találkoztam volna: meghallod még azt is! De csak a háború előtt. A háború után a Sanyik ezreivel: nem én, soha többé. Sok-sok évtizednek kellett eltelnie s itt majdnem azt mondhatnám, nincs annyi csillag az égen, ahány évtized eltelt, amíg rájöttem, hogy hitegetem magam, nincs semmi „eredeti” a Nap alatt. Mindent végigábrándoztak, megírtak/leírtak előlünk, elírtak előlünk mutatis mutandis - más írók, más kultúrák, más hitregék nyelvén, más civilizációk tentélő bölcsőjében - és jelrendszere szerint. Mindannyian eredendően plagizátorok vagyunk. S most jön a vastagja: jut eszembe. A legarcpirítóbb az én esetemben az, hogy még ez az én első zsenge hazugságom sem volt s nem is lehetett az én „eredeti” ötletem. Valamikor, tán Babilonban, tán Asoka király birodalmában élt egyszer egy inaskodó írnok-süvölvény s annak is volt egy „Sanyija”: vele történt először s „eredetileg”, ő hazudta elsőnek, amikor kiszaladt a száján, hogy Gilgámes Utazását az Árnyak Országában vagy azt a ménkű-hosszú Máhab- harátát - ő írta. KL Hát... ez nem az a történet, amire azt szokás mondani, hogy „csodagyerekként” kezdted. Nem hát. Csakhogy a mi mesterségünkben még szabályerősítő kivételként sincsenek hatéves „csodaírók”; legjobb esetben „csodakamaszokról” beszélhetünk. Igaz, a Renaissance századaiban szóltak ilyen csodákról a legendák; majd minden trónvárományos herceg-hercegnő négyévesen írt-olvasott; Pico della Mirandoláról regélték, hogy hatéves korában tudott latinul-görögül. De mit tudhatott azonfelül egy hatéves arisztokrata? Csak mint az idomított kutyus - két lábra állt. Az én első plágiumom ügye csak olyan volt, mint a 992
