Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 1. szám - Martos Gábor: "Az biztos, hogy ez egy tiszta társaság" (Beszélgetés Kőrössi P. Józseffel) (interjú)
említsük; pedig csak egy kicsi kis kötete van. Róla legendák vannak, gyönyörű legendák vannak, gyönyörű történetek vannak. De Cselényi Béla sem tartozott és tartozik ebbe a közösségbe - ha nevezhetjük közösségnek - önmagától; koránál fogva semmiképp sem. Viszont ez a társaság valahogy mindig felvállalta. Említettem, hogy Zsófi mutatta be; az egy irodalomtörténeti pillanat volt, amikor elhangzott Bállá Zsófinak Vásárhelyen, a fiatal írók találkozóján az Igaz Szó szerkesztőségében ez a szövege; hogy mondjam... olyan volt, mint amikor bedobnak a kirakatba egy követ fényes nappal a Váci utcán. Valaki odaállt a mellé a költészet mellé, amit kabarétréfának, hülyeségnek, és nem tudom, hogy minek tekintettek addig; jön valaki - Bállá Zsófinak neve volt az irodalomban - és mellé áll, helyet követel neki. Na most a másik ilyen személy - és lehet, hogy benne találkozott egy csomó minden; ez nagyon érdekes: benne lehet hogy tetten érhető az, ami a nemzedékben úgy lenne tetten érhető, hogy mindegyik személyben valahogy benne van, de együtt nincsen - az a Darkó. Darkó István - akinek Egyed Péter kiadott egy könyvét, és az egy nagyon érdekes könyv - színész volt. Ót nem az írásai tették íróvá, hanem az életmódja, az élete tette öt... nem is íróvá, művésszé. Azt hiszem, színészként is az antiszínészt testesítette meg; nagyon nehéz ezt megfogalmazni, talán úgy tudnám, hogy mint amikor a giccs átfordul, és már nem giccs; se több, se kevesebb: más. Darkó is más volt. Nem jobb, vagy rosszabb színész, mint a többi, hanem nem volt több olyan, mint ő. A könyve is olyan, vagy majdnem olyan, mint az a vicc, amelyen jót nevetsz, de mögötte érzed a rohadt tragédiáját a dolognak. Darkó emberben volt ilyen, vagy színészben volt ilyen - félek, hogy félreérthető, ha azt mondom - idétlen... Nem idétlen volt, hanem eljátszotta az idétlenséget, ami az a világ volt, amiben éltünk. Szenzációs volt a Tangóban; a fiút játszotta. Félelmetes volt. Annyira él bennem a mai napig is ez a figura, a hülye értelmiségi kölyök, akinek halvány lila gőze nincs semmiről, de egyszer csak megcsinálja a maga kis házi forradalmát, és teremt egy diktatúrát; vagy lehetővé tesz egy diktatúrát. Nagyon aktuális gondolat ma is... Egy másik ugyanilyen figura - nagyon érdekes, hogy mind a ketten színházi emberek és írók - Tompa Gábor. Tompa Gábor - talán nevezhető Harag-tanítványnak- mindenképpen eredeti figura, még akkor is, ha sok mindent sikerült magába öm- lesztenie, és ezek a jegyek külön-külön megnevezhetők, hogy melyik honnan, milyen iskolából való. Tompa szintén ír, de elsősorban színházi ember, és lehet, hogy éppen ezért sikerül neki mindenkiből valamit magábaötvöznie. Bennük több minden találkozik, mint bennünk; mint a költőkben. Tehát erről a négy személyről nem szabad megfeledkezni, bár ők koruknál fogva nem vettek részt annyira az eseményekben; vagy egyikük-másikuk a természeténél fogva, hisz például a Cselényi nem egy közösségi ember, nem olyan ember, aki a közösségben virulni tud, vagy szervezni... Bár azért volt ő a Gaál Gábor Körnek a titkára is sokáig... Igen, de azért valami okból kifolyólag ők nem voltak központi egyéniségek; persze a háttérben - vagy máskor az előtérben is - nagyon is fontos elemei voltak ennek a közösségnek; már amikor ez közösségként tudott működni. Tompáról mindig lehetett beszélni; főiskolásként már csinált nagyszerű dolgokat: éppen egy Tangót román színészekkel, egy román társulattal. És ez a másik: ebben a csapatban fel sem vetődött- én nem emlékszem olyan beszélgetésekre - nemhogy romángyűlölet, hanem egyáltalán a megkülönböztetés. Abszolút természetes volt, hogy egy olyan közegben élünk, ahol ott vannak ők és ott vagyunk mi. Sőt, én úgy tudom, hogy Marius Tabacu például kifejezetten beletartozott ebbe a körbe... 92
