Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 4. szám - Vasadi Péter: "Nem akarok külön ragyogni..." (Keszei István: Átkelés - válogatott versek) (kritika)

temes, közös kultúra jelentéseivel óhajtotta megvalósítani. Elmondani ellentmondásait és megjeleníteni a tényeire ránehezülö személyességet egyetemes víziók révén. A kötetet lezáró költeményben Sziveri János olyan létállapot rögzítésén fáradozott, amelyekben érinti egymást a legszemélyesebb és a legobjektívebb. A megmenthetet- lenül személyes halálviszonyulás fonódik itt össze a világba belehasító objektív és abszolút diszkontinuitással, a végességgel. A versben egy nagy ívet figyelhetünk meg, amely az „egyre közeledem a halálhoz” gondolatától a „halálomat türelmesen begombolom” fájdalmasan szép sorához vezet. Sziveri János lezáruló életműve a halál méltóságteljes begombolását testesíti meg.

(1990)

VASADIPÉTER

„Nem akarok külön ragyogni...”

KÉSZÉI ISTVÁN: ÁTKELÉS (VÁLOGATOTT VERSEK)

Problematikus verskötet. Az olvasó már a líraiságtól nemcsak túlhabzó, hanem a tényeket mellőző s elfódő önéletírástól is megütközik, mert hisz tudni szeretné, mi történt Készéi Istvánnal rövid, s csakugyan megszenvedett életében; ehelyett a költői származás tündérkedő elemeinek sokaságával találkozik, s ami ilyenkor elkerülhetetlen, zavaros kitételekkel. Bizonyára nem a „földet túró Isten” szegényei sorakoznak a szerző mögött, hanem a földet túró Isten-szegényei; az egyik ős a „csókolódzó ütközők, szerelvénnyé ölelkező vagonok között élt”; vasutas volt. A költészet „rajongó szeretetével” a szerzőt édesapja ajándékozta meg, s a rajongás nem jó tanácsadója semmiféle szeretetnek. A mindent elárasztó költőiség fölfalja a próza verbális tényeket tisztelő egyenletességét, gyöngíti a mondandó lényegét.

Az olvasó (bizonyos kétségektől hajtva) föllapozza a kötet végén elhelyezett prózai írást, a Vázlat(ot) Készéi Istvánról (Bakonyi István munkája), s ebben is talál szerény fönntartásokat. A költőnek „nem...mindig sikerül eredeti hangon” kifejeződnie, „Készéi jelképei nem igazán újszerűek, a magyar költői nyelv megújítása nem elsődleges törekvése”; hát nem. „Üres közhelyeket is leír”, s az, hogy egyes „esetekben...ott húzódhat meg a háttérben a létezés számos nehézsége, azt mi csak sejthetjük; a műben nem látjuk nyomát”, az súlyos, bár öntudatlan kritika. Hol másutt láthatnánk egy költőnél a nehézségek nyomait - bármily áttételesen is - , ha nem a műben? S ha nem láthatjuk, az, amit helyettük láthatunk, viseli-e a költői tapasztalat elmaradhatatlan jegyeit? S ha nem viseli, mit s milyen jegyet hord magán? Merre tájékozódik a költő legbenső szándéka szerint, ami lehet akár maga előtt is titok, s akár csak föl-fölbukkanó is, szóval merre s mire visz a vágya? Erre az utolsó kérdésre keresünk választ szerzőnknél, minthogy becsüljük azt a tényt, hogy élt, küszködött, korán meghalt s alkotott.

382