Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 4. szám - Vasadi Péter: "Nem akarok külön ragyogni..." (Keszei István: Átkelés - válogatott versek) (kritika)

A hatvan versből álló kötet egybe van szerkesztve, nincsenek ciklusai. Mindjárt az elején szembeötlik a versíró lendület elemi ereje, de a jó sorok s bizonytalan értelmezések együttes jelenléte is. A „Megágyaznak sokan a földi forgatagban” sor képisége nem azt sugallja, amit a költő tulajdonít neki, hogy ugyanis a világban sokan berendezkednek. Aki a forgatagban megágyaz, az egy heppeninggel fólérő s botrányokozó tettet visz végbe, s egyáltalán nem konform szándékkal. Suhanhat-e bárki „elomló, száz alakban”? Van-e „pókszőtte, pókháló-vékony”(!) ruha? Tisztázatlan képalkotásra mutat ez a sor: „fogsorok csorba lépcsőin”; honnan nézve? Merre fordítva a fejet, hajlítva a nyakat? Lehetséges-e, hogy „férgek másznak zihálva felfelé”? Féreg zihálhat-e? A szerzőnek nincs vagy alig van test-tömeg-érzékenysége, ebből a képzavarból kitetszik; a ziháláshoz tüdő kell s légzőszervek, anyagban, mennyiségben. Látható-e csakugyan „Egymásra omló (!) fejünk”? Hihetjük-e, hogy a szerzőben „Mennydörgő bombák dördülnek”?

Egy költőre az mérheti a legnagyobb csapást, ha külső-belső, követelő vagy lappangó sürgetésére komolyan vesszük, amit ír, s fölfedezzük a félreértéseit. Egy költő az önmaga készítette nyelvi csapda foglyaként vergődhetik szemünkben, ha tényleg átgondoljuk, amit ír. Lehet-e a „pillantás(nak) hű hímpora”? „Fölébredhet-e a zene”? Lézenghetnek-e lépteink? Ki kell mondanunk: Készéi verseiben léten-nyomon képzavarba ütközünk, s ez még akkor is baj, ha nem lehet nem érezni, hogy a költőben belső energiák, fogalmi átértékelésre eltökélt képzelőerő, szinesztéziás szándékok keresnek kiutat új szóösszetételek felé, de nem tudnak áttörni. Az ilyen metafora- csavarulat: „A gondolat csörgő levű gyümölcse / csobogni fog”; már-már botrányos. Milyen gondolat lehet az, amely olyan, mint a gyümölcs - összetottyadtan csörgő levében? És ez még csobogni is fog, amit ugye, a patak szokott. Itt félreértett, elcsu- szamlott, azonosságában és eszközeiben gyakran mértékét vesztő lírizáltság s túllí- rizáltság működik. Erre mutat a „tüdő”, amely levegőért „verekedett”. Az „ájuldozó képzelet”, amely „Sugallatok okádékában támolyog- / -tocsog”. A „lucskos semmi”, ahogy »lötyög”. Az én, aki „lázas, sistergő (!) spermaként / széthintem” a néhány porszemet. Az „idő-tér / kopár vadona”, a „Tűvé élesedő tekinteted”, amely „rakétaként csapódon mellém”; miért tegye ezt?, kérdezzük (elkeseredésünkben). Tűvé nem tud élesedni semmi, csak hegyesedni. S ha egy ilyen pillantás-tű-gránát mellém csapódik, az ugyanannyi, mintha belém; de miért, az isten szerelmére, miért jó ez? így rontja le magát lépésről lépésre a tudati ellenőrzés alól elszabadult s képzelgésben tobzódó hasonlító kedv, s minél erőteljesebb emóciók által gerjesztve, annál alaposabban.

Az annyira szeretett s végső soron a szerző lét-látását kozmikussá tevő Krisztus nem lehet felelős ezért az abszurdumért, hogy az Istenember szomorúságán érzett rokonszenvétől „elsápad a por”. S „A négy égtáj felől, /... / hull, árad, ömlik a vér.” Most tessék azt elképzelni, hogy az űr, valamilyen rejtett medence-tulajdonsága következtében négy irányból megtelik vérrel; parttalan, befejezetlen, ezért hatástalan képzelgés. Erőltetett, mindenféle belső kiterjedéstől megfosztott s határait félresöprő indulati látás tanúbizonysága ez. A kötet legtöbb versére jellemző az az alkotói forróság, benső túlfűtöttség, amely a vele ellentétes erőket rombolva magányosan vörösük, vagy a lélek alatta meghúzódó elszabadulás-vágya. A legjobban sikerült darabokban látjuk majd, milyen fontos lett volna, hogy az alkotó erők egysége sikeresen törekedhessék a feszült egyensúlyra, annál is inkább, mert a remény kétségbeesése itt valódi, de a kifejezettsége töredékes; az igazat érző ember mögött lemarad a költő.

Nem lehet biztonsággal állítani, hogy a költő veszte az, hogy találkozott Pi- linszkyvel. Már csak azért sem, mert ez mindenekelőtt - maga tanúsítja - nagy boldogsága volt. Pilinszky Jánosnak című költeményében írja: „velőmbe ivódott, csontomba vésett versedet”, s „minden szavad megőrzi hátgerincem”; bár ami a csontba véshető bárki versét illeti, jobb attól tartózkodni. Ugyan már! Lehetett ezt a nagy költőt nagyon szeretni, de az enyémet, azt nem adom másnak, azt nekem kell s csak magam szerint megcsinálnom, s még magának Istennek sem hagynám, hogy ő pisz383