Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 10. szám - Otar Csiladze: A bizonytalanság bilincsei (esszé)
Most persze fölösleges arról tűnődni, mi történt volna akkor, ha nem történik mindaz, ami most bekövetkezett. Valószínűleg sokan tudják, hogy kétszáz évvel ezelőtt éppen a mi nagy szerencsétlenségünk kényszerített arra, hogy segítségért forduljunk egy másik keresztény országhoz, és valószínűleg sokan tudják azt is, hogy egész idő alatt (két évszázada) éppen a mi „védőnkkel” kellett végtelen harcot folytatnunk, hogy meg tudjuk védeni történelmi hazánkat, anyanyelvűnket, államiságunkat - amit „hála védelmezőinknek”, kétszer veszítettünk el. Bár a sérthetetlenség garanciáját kétszer is megkaptuk tőle. Éppen „megmentünknek” köszönhetjük azt, hogy ennyire kifosztottak vagyunk manapság, sokkal kisebbek vagyunk a térképen, mint amilyenek voltunk - a „megmentésig”. De mégis, aki objektív szemmel figyelte történelmünket, egyetlen példát sem tudna felhozni arra, hogy ellenségesen viselkedtünk volna azokkal a népekkel szemben, amelyek szerencséjük vagy szerencsétlenségük folytán hozzánk kapcsolták sorsukat. Ezért is tartom különösen ijesztőnek, ami ma (és nemcsak ma) Georgia különböző vidékein történik: itt vagy primitív erőszakkal van dolgunk, vagy a hálátlanság, a becstelenség, a júdásság szokásos megnyilvánulásával. Sajnos hozzá kellett szoknunk az efféle gesztusokhoz, de a mi,jóakaróinkkal” kapcsolatban nagyon is lealacsonyító lenne az egyik vagy a másik jelenség felkarolása vagy védelmezése. A gonoszságra, mindegy hol történik, nem reagálni persze bűn, és nem csak a georgiai írók számára. De ennél is nagyobb bűn az igazság elhallgatása. Az írónak az igazságot kell keresnie, először a dolgok mélyébe kell bepillantania, mielőtt másokat kezdene rágalmazni. Mindenesetre egy írónak másoknál többet illik tudnia: mindenféle rágalmazás, lehet az igazságos vagy igazságtalan, emberből indul ki és a másik emberre irányul. Az írói érdeklődés középpontja az az ember kell hogy legyen, az, akit vádolnak. Hiszen csak az Isten tudhatja: ki a szerencsétlenebb, kinek van szüksége nagyobb figyelemre. Azt pedig, hogy a gyalázat elhallgatása valóban nagy bűn, mi is nagyon jól tudjuk, nekünk sem lehet más véleményünk róla. De ki hallaná meg hangunkat, amikor az vagy a georgiaiakhoz intézett vádaskodás lármájában vész el, vagy különböző okoknál fogva sosem jut át a köztársaság határain túlra. Ellenben néhány jóakarónk véleménye Georgiáról és a geor- giaiakról teljességben megegyezik azokkal a legendákkal, amelyeket rágalmazóink tákoltak össze, és amelynek alapján a szovjet olvasó (és sajnos nem csak szovjet) elé a valóság torzított képe kerül. E kép egy iskola rombolóját, a könyvek megalázóját Jézus bárányának mutatja, az orvost, aki beteg nemzetisége miatt megfeledkezett a kötelességéről, és ezzel halálba küldött egy fiatalembert - a jóság és a megértés megtestesítőjének. Embert bűnösnek nyilvánítani fölöttébb könnyű - erre sok példát tudnánk felhozni -, de sokkal nehezebb megvédeni őt, ha semmi bűnt nem követett el. Nehéz őt mind az életben, mind az irodalomban megvédeni. Tudom, köny- nyebb más embert bűnösnek nevezni, míg saját legapróbb hiányosságunkat elismerni. De ilyen a természetünk: más ember szemében a legapróbb szálkát is meglátjuk, míg sajátunkban a gerendát sem. Ha egy ember egy másikat kiált ki bűnösnek, olyan érzése támad, hogy ő az ártatlan Isten és az ember színe előtt. Ezért eshet meg, hogy az utóbbi időben mindannyian másoktól követeljük a vezeklést. Csak a másikat tartjuk bűnösnek, magunkat pedig 915
