Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 10. szám - Pomogáts Béla: Közös felelősségünk (Zárószavak a Berzsenyi Helikon tanácskozásához)
Én már hallottam (vagy: én még hallottam?) a Magyar Rádió folyosóján olyan kijelentést a napokban, hogy a határon túli magyarok megoldhatnák már végre maguk a saját problémáikat, elvégre demokrácia van. Mondanom sem kell, az illető felelős beosztásban lévő ember. Az a magatartás rémlik itt vissza, amely a vakot odaállítja a járda szélére s azt mondja neki: menj át az úton egyedül, oldd meg a problémádat magad! Az alapoknál vannak hiányok. Az alapismeretek hiányoznak a magyar társadalomban, s ezért elsősorban a magyar sajtó és a magyar tömegtájékoztatás a felelős. S amíg ez nem változik, vagy legalábbis szándékok körvonalazódásával nem látszik a módosulás esélye, addig bármely tragédia újból megtörténhetik velünk. S tudomásul kellene vennie a magyar újságírásnak, a magyar újságíróknak, hogy a határon túli magyarság nem csak véres tragédiák, habos szenzációk idején létezik. Sőt: nem akkor létezik elsősorban. A jövő, ha van jövő, mindennapjaikban van. Erről kell szólnunk. (Budapest, 1991. május) POMOGÁTS BÉLA Közös felelősségünk ZÁRÓSZAVAK A BERZSENYI HELIKON TANÁCSKOZÁSÁHOZ Felelősségünk közös és meg nem osztható. Látnunk kell ugyanis, hogy a kisebbségi létbe szorított magyarság fennmaradását és fejlődését, valamint a magyar nemzet megbontott egységének legalábbis szellemi és lelki helyreállítását rajtunk, magyarokon kívül senki sem fogja igazán szorgalmazni és elősegíteni. Azért, hogy ez a nemzeti egység - a trianoni szerződés következtében - megtört, felelősek a nagyhatalmak: a mindenkori „békecsinálók”. Ezek a hatalmak azonban sohasem fogják elvállalni azt a felelősséget, amely Közép-Európa történelmi „nyomorúságáért” (Bibó István) őket terheli. Hogy a nagyhatalmak politikai felelősségtudata mit jelent, azt szemléletes módon tapasztalhattuk a nemrég lejátszódott közel-keleti események során: erről igazán a szörnyűségek közé taszított kurd nép tudna igazán beszélni. Nem állítom azt, hogy teljes mértékben magunkra vagyunk hagyatva s „egyedül vagyunk”, hiszen Európa népei ma sokkal több megértéssel és rokonszenwel figyelik a tőlünk elszakított magyar közösségek törekvéseit és küzdelmeit, mint akár az első, akár a második világháború után. Azt azonban tudnunk kell, hogy saját dolgainkban elsősorban ön- mgunkra: a saját erőnkre, kitartásunkra és áldozatkészségünkre kell számítanunk. Éppen ezért nekünk magunknak kell kialakítani, képviselni és megvalósítani azt a „nemzeti stratégiát”, amely az egymástól elszakított nemzetrészeket kulturálisan és erkölcsileg - szellemi és lelki értelemben - ismét egybeköti. Ez a szellemi és kulturális stratégia nem irányul senki ellen, nem mások értékeit kívánja lerombolni, megsérteni és kétségbe vonni, hanem saját értékeinket megvédeni és helyreállítani. Stratégiánknak két követelményhez kell igazodnia: a határozottsághoz és a józan911
