Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 10. szám - Martos Gábor: "Ez a nemzedék nem akarta becsapni magát" (Beszélgetés Ágoston Vilmossal) (interjú)

úgy neveztek el, hogy metakommunikáció; ez Tamás Gazsinak volt a meghatározása; szerintem találó. De a lényege a diktatúrából született, hogy kifogjunk ezen a diktatúrán, hogy mégiscsak a szellemünket megőrizzük; és kifejthessük a gondolatainkat, a szembenállásunkat ezzel; hiszen mi, amikor leírtuk, hogy ez az egész struktúra hogyan néz ki, milyen embertelenül működik, akkor nem azt mondtuk csak, hogy új stílust kell teremteni, tehát ez nem kimondottan egy stilisztikai kérdés volt, hanem a gondolat megőrzésének és kifejtésének a kérdése. Egyedéknek - Egyed Péternek, Szőcs Gézának - ez már adott volt; nekik nem kellett ezen töprengeniük, ők olvasták a szövegeinket, ők már tovább léptek. Nekik nem kellett megteremteniük valamit, ők csak bekapcsolódtak ebbe az egész gondolatkörbe, és aztán tovább is vitték. Egyed végül is filozófiát végzett; én angol szakot végeztem; amikor fel akartak venni egy helyre, hogy a filozófia tanszéken legyek előadó, azt mondtam: uram, én nem végeztem filozófiát, nekem a képesítésem nem ez, én ilyesmit nem vállalok. De Egyed Péter ezt végezte, ő már szakjellegűbb. Tamás Gáspár Miklós most elment a politika irányába, Molnár Gusztáv szintén, én pedig az irodalomnál kötöttem ki.

És ebben az irodalomban..., az erdélyi magyar irodalomban, vagy ahogy te mondtad, hogy nézzük úgy, az egységes magyar irodalomban mi lehet ennek a néhány évnek, ennek a néhány alkotónak a szerepel

Egyrészt a megjelent kötetek... Szocs Géza, Egyed... Elég keveset beszélünk erről a hirtelen lezárult életműről; Sütő Istvánnak az életművéről, ami szerintem nagyon jelentős az összképben, talán egyike a legjelentősebbeknek. Meg a többiek: Cselényi Béla, Körőssi P. József... Ezek az alkotói életművek még nem értek véget; ezek a szerzők most érnek abba a korba, hogy minél többet írjanak. Ezek az emberek élnek végül is, ez nagy szerencse, s most már talán lehetőségük is lesz publikálni... már az ottmaradottaknak is, hiszen őnekik nagyon kevés volt eddig a lehetőségük. Az már más kérdés, hogy a napi politika most megöli az irodalmat, mert több, mint ezerháromszáz lap jelenik meg Romániában, de talán három-négy kötet jelent meg az utóbbi időben; nincs papír. De ha az összmagyar irodalom szempontjából nézzük, ez a nemzedék nem tűnt el; ez a nemzedék itt van, ez a nemzedék alkot. Aztán, hogy kiből mi lesz, ki tud minél nagyobb tehetségről tanúságot tenni, az el fog dőlni. Szerintem eddig is a köteteikkel már bizonyítottak; ha sorba veszed a polcokon Szőcs Géza köteteit, Egyed Péterét, Körőssi P. Józsefét, Cselényit, Palotást.... És Adonyi Nagy Mária kötetei és versei, aki visszahúzódóbb típus; aki szinte annyira a logika, az érzelem és értelem legmélyén vívódik, mint Pilinszky... Szerintem olyan tehetségek tűntek itt fel... Hogyha az antológiából csak egy lett volna tehetséges, már akkor is megérte volna, hogy közöljük, nem? A leglényegesebb - még egyszer visszatekintve erre a nemzedékre - az, hogy ez a nemzedék nem akarta becsapni magát. Vannak, akik elkallódtak közöttük, beleuntak, belefáradtak a diktatúralétbe, vagy az alkoholba menekültek, vagy öngyilkosok lettek, vagy meghaltak, vagy elmentek - most én többes számban mondtam, de egy-egy esetről van szó -, de van néhány olyan alkotó, aki túlélte. És velük szerintem nyerni fog az irodalom.

(Budapest, 1990. július 10.)

905