Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 10. szám - Martos Gábor: "Ez a nemzedék nem akarta becsapni magát" (Beszélgetés Ágoston Vilmossal) (interjú)
nem érzett rá, hogy itt most egy új nemzedék készül; hogy ez egy új, nem is csak stilisztikai, de egy gondolatbeli különbözőség. Éppen erre kérdeztem, volna rá az imént közben, hogy mitől érezted te, hogy ez más; hogy ezeket a fiatalokat érdemes egy kötetben kiadni? Mitől voltak ők mások, mint mondjuk az előttük lévők? Az előttük lévőknek — persze nem lehet általánosítani; mindenki szuverén egyéniség - irodalmi gyakorlata és politikai taktikája az az volt, hogy a hatalomnak meg k'ell adni a lojális tiszteletet; a hatalmat el kell ismerni mint legitim hatalmat, és amikor az a hatalom ellenük tett valamit, akkor számon kérni, hogy hát mi megadtuk neked a jót, mi megadtuk neked a tiszteletet, és te mégis rosszul viselkedsz velünk... Ez az újabb nemzedék nem ebből indult ki, hanem eleve nem ismerte el annak a hatalomnak a legitimitását. Ez egy cezúra: ezek az emberek nem írtak verset a nép- köztársasághoz, nem írtak verset a felszabadulás ünnepére. Amikor kényszerítették őket arra, hogy verseket íijanak a hazáról, a földről - amit fel lehetett volna aztán úgy használni, hogy tulajdonképpen azért szeretik a szülőföldjüket, mert Ceau§es- cunak köszönhetik ezek az emberek nem írtak. Nem is függtek a hatalomtól semmilyen vonatkozásban, hiszen Kőrössi P. József postás volt - hogy mondjunk egy kirívóbb esetet -, Palotás Dezső elvégezte a képzőművészetit, de állás nélküli volt... tehát ezek perifériára szorult emberek voltak, akik tudták, hogy ettől a hatalomtól nem remélhetnek semmit, és nem is kértek semmit. A másikokat eléggé megzavarta az a lehetőség, hogy írószövetségi titkárok voltak, párttitkárok voltak; azt mondták nekik, hogy ha ezekbe a kis játszmákba belementek, akkor ti mégiscsak megmentitek a nemzetiséget... Tulajdonképpen ez egy nagyon nehéz kérdés, hogy mivel lehetett megmenteni ezt a nemzetiséget. Látszott, hogy mit művelt Ceau^escu; hogy teljesen fel tudta volna számolni ezt az egész nemzetiséget... És a következményei is... Ezért vannak a marosvásárhelyi rémes események, mert ő ezt ügyesen előkészítette. Még évtizedekig fogják ezt szenvedni az ottani emberek. Na most már jött egy olyan nemzedék, amelyik ebbe a csócsálásba - így mondják tájszóval, amikor himbálnak valamit a víz felett, és aztán bekapja a hal, vagy nem kapja be - ebbe nem ment bele. Ezeknek az embereknek már a megszólalása is más volt; a hangjuk, a stílusuk, a hangvételük, a szemléletmódjuk, a gondolkodásmódjuk is más volt, mint az elődöké. Az a fajta szemléletmód, amit te itt mondtál, ami végül is egy politikai - mondjuk úgy - szembenállás volt, ez valami módon lecsapódott a versekben; érződött ez a versekben, a művekben? A versekben annyiban érződött, hogy korábban volt egy konformizáló törekvés - ezt az ötvenes éveknek az irodalma teremtette meg -, egy bizonyos szabványköltészet, ami arra vezethető vissza, hogy az ötvenes években az irányított költészet, az irányított irodalom idején bizonyos múlt századi képeket, eszményeket volt kötelező követni, hiszen a múlt századi eszmények már olyan távoliak voltak, hogy azok egyáltalán nem zavarhatták a jelent. A hatalom nagyon jól tudta - ezt különböző országokban meg lehet figyelni, mindenhol azonos módon oldották meg -, hogy egyszerű rímképletű, egyszerű stilisztikai elemeket használó, közérthető „hozsanna-verseket” kell írni, legfeljebb egy-két metaforában meg lehet csillantani a sajátos, egyéni hangot, hogy megkülönböztessem az egyik költőt a másiktól; de a forma az meglehetősen kötött volt. Ez ellen a kötöttség ellen az erdélyi irodalomba eléggé megkésve jutott el a formabontás korszaka. Tulajdonképpen a formabontás itt nem azonos — keleteurópai terminusként - a nyugati formabontó törekvésekkel, mert itt ez mindig egy 900
