Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 10. szám - Martos Gábor: "Ez a nemzedék nem akarta becsapni magát" (Beszélgetés Ágoston Vilmossal) (interjú)
hogy találkozzanak; előadásokat is tarthattak. Ott fedeztem fel, hogy van egy újabb nemzedék, amely már olyan verseket, olyan írásokat ír, hogy azok nyugodtan közölhetők lennének, de egyszerűen nincs lehetőségük a megnyilvánulásra. Sajátos átmeneti helyet képvisel ebben a körben Szőcs Géza és Egyed Péter esete: róluk én már tudtam korábban is, őket nagyon tehetségesnek tartottam. Szőcs Gézának az első kötetéről írtam is; akkor, amikor mindenki fanyalgott, és húzta az orrát, hogy ilyen stílusban nem illik írni magyar költőnek, akkor én hosszú tanulmányokban méltattam Szőcs Gézának a tehetségét. Egyed Pétert is nagyon tiszteltem... Ok már nem tartoztak ehhez a nemzedékhez közvetlenül - ha nemzedéki kategóriákban beszélünk —; kötetük jelent meg. Néhány átmeneti eset még van, ilyen az Adonyi Mária és a Kőrössi P. József esete, akiknek kötetük volt leadva a Kritérionnál, de teljesen reménytelen volt, hogy megjelenik-e vagy sem. Kőrössi mutatta is nekem a kötetét, hogy ni, ez van ott a Kritérionnál, de nem jelenik meg. Akkor én elmentem, és megkérdeztem Csíki Lászlót - ő volt akkor a Kriterion bukaresti szerkesztője -, hogy mi az elképzelés; hát itt mégis csak megjelent egy új nemzedék, egy új szemlélet, új tehetségek... Aztán, hogy kiből mi lesz, az majd kiderül; az előző antológiákban is sokan szerepeltek, akik azután eltűntek. De legalább lehetőséget kellene adni, hogy megjelenjenek. Akkor azt mondta Csíki László, hogy azt a papírmennyiséget, ami antológiákra van szánva, kimondottan csak a Ceau$escut dicsérő antológiákra adták, ezért nem valószínű, hogy egy ilyen antológiát ki lehetne adni, hanem álljon össze két-három szerző, akik egymással egyetértenek, s akkor azok közös Forrás-kötetet adhatnak ki. Én megkérdeztem őket, hogy erre hajlandók-e, de azt mondták, hogy ők nem nagyon társulnának, mert mindenki önálló alkotó. Egy antológiában még elmenne, hogy különböző alkotók vannak, de ha már ketten-hárman összeállnak, akkor az feltételez valamilyen közös elvi szemléletet. Elmentem Domokos Gézához, és megmutattam neki az összegyűlt anyagot, amit percek alatt - vagy hát hónapok alatt — küldtek hozzám a költők; megmutattam Domokos Gézának, hogy nézd meg, itt yan egy új nemzedék, hát nem lehet ezt csinálni, hogy csak protokoll-antológiákat adjunk ki, próbáljuk meg. Azt mondta: jó, próbáljam meg; szedjem össze és szerkesszem meg. És akkor szólt Csíki Lászlónak, hogy ő fogja kiadni. Máig őrzöm Csíki Lászlónak a levelét — egyszer, ha érdekel, majd megmutatom -, amelyben közli velem, hogy egy kiadói értekezleten azt hallotta, hogy ő gátolja ennek a kiadását; hát ö nem gátolja, ő is ki szeretné adni. Mondtam: jó, akkor mind egyet gondolunk, s az antológiának az anyagát leadtam. Mégis évekig állt... Most már nem látom tisztán, hogy ki volt ebben a ludas. Közben az történt, hogy az antológiában szereplő szerzőket lassan-lassan önálló Forrás-kötetként kezdték kiadni. Őrzöm Adonyi Nagy Marinak is a levelét, amelyikben ő, úgymond - pedig ő is küldött nekem azelőtt verseket - szememre veti, hogy egyáltalán miért szerepeltetem öt ebben az antológiában, mikor közben ő megegyezett a Kritérionnál, és jelenik meg a kötete. Rendre az antológia szerzőit adták ki, hogy az antológia teljesen feleslegessé váljon. Én örvendtem neki, mert nekem a célom az volt, hogy ezek megjelenjenek; nekem mindegy volt, hogy antológiában, vagy önálló kötetként. Nevettem magamban, amikor láttam, mert akkor ez azt jelenti, hogy csak nem fogtam nagyon mellé; hogyha ezek megjelennek önálló kötetekben is, akkor végül is nyertünk. Aztán közben megjelent az antológia is, és azért írtam akkor, hogy ez már olyan, mint egy nagypapákról készült fénykép, mert időközben elmúlt az a nagy lendület, és az újdonság szele is valahogy megkopott. De az antológia megjelenése még így is elég nagy vitát kavart az ottani irodalomban. Többnyire támadták. Olyanok, mint Cseke Gábor - akinek a tevékenysége nagyon érdekes, mert vannak emberek, akik mindig fennmaradnak; megvannak az Előrében az 1989. december 22-e előtt írt cikkei, ahol Ceau§escut dicsőíti, a december végi új lapban, a Romániai Magyar Szó ban, ami ugyanennek a folytatása, abban pedig szidja Ceau^escut... nahát ezek az emberek támadták. Ugyanakkor támadta - mondjuk — Lászlóffy Aladár is. Lászlóffy Aladár különleges eset volt: ő mindig megértőén fordult a fiatalok felé, de valahogy 899
