Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 10. szám - Kurucz Gyula: Kelet és nyugat határán II. (esszé)
lanok vagyunk. Nyugat-berlini szilveszterünk két éve összevethetetlen ezzel a mostanival. Végül is magyarázható lenne az egyesített, nagy-német örömmámor. Újév délutánján be kell mennem a követségre. Százezernyi széttört üveg az utcán - ilyet nemhogy nem láttam, de elképzelni sem tudtam. Nem értem: mire jó ez az értelmetlen pusztítás. Később meséli valaki, hogy az üres üvegek a rakéták indítóállomásai. De hogy miért kell széttörni járdán és úttesten? Sokáig cipelem magammal az üvegszilánktenger és a robbantós éjszaka emlékeit. Kegyetlen háború folyik nap mint nap Németország keleti útjain. Egy év alatt százötven százalékkal (!) növekedett a közlekedés halottainak száma. Aki itt él, azt nem lepi meg. Én életemben még nem féltem így, nem tartottam a kiszámíthatótól és a kiszámíthatatlantól. Egyrészt fogcsikorgató következetességgel próbálnak leszorítani az útról, másrészt rémülten próbálnak úrrá lenni a szokatlan, erős, nyugati kocsikon. Lépten-nyomon autópálya-karambolokra emlékeztető roncsok egyenes, kalkulálható útvonalakon. A legtöbbjük Trabant. Azt mesélik: így szabadulnak meg tulajdonosaik e technikai roncsoktól - a biztosító kárpótlásával. Szinte elképzelhetetlen az a proletárforradalom, amilyet a Trabantosok folytatnak, ha egy jobb, erősebb kocsi előzi meg őket. Amint három sávnyira nyílik egy keskenyebb utca, mindenki balra tör ki. Az előzésre szánt sávokban folyik az öldöklés, a jobb oldalon kocsik százait előzheti meg az ember békésen, gyorsan. A szocialista világrendszer így is továbbél: ott üss vissza, ahol nem fenyeget a hatalom. Évtizedek megalázottsága és dühe ömlik ki a „szabadság” révén a hétköznapok (kis)polgári életében. A mindenható állam rengeteg mindent megszabott. A maradékot elvégezték a polgárok egymás között, egymáson. Megérkezésünk első hetén máris jönnek a követek: Bár bőven akad hely, mégsem itt vagy ott álljunk meg a közúton; ne engedjük*ki a kutyát, mert errefelé az étetett madárkákat zavarná, arrafelé pedig kiscicákat. A kutyákat nem tűrik errefelé. A tágas, „közös” pázsitra mindenfelé - összevissza — hatalmi illetékességű növényeket ültetnek, nehogy valaki áthágja a nemlétező határt. A kuka használatát is megszabják: ha mi kettőt rendelünk, akkor megengedik egy ideig, hogy az övékbe dobhassuk a hulladékunkat. (És ha nem?) Mindezt kiszemelt követek adják elő, üzen a közösség. Szankciók helyeztetnek kilátásba. Begyakorlott a megfélemlítés. Nem akad ember a környéken, aki egy két kisgyermekes család érkezésekor azt kérdezné: miben segíthetünk, mire lenne szükségük. Az elmúlt negyven év beszívódott a bőrbe, a csontokba. Jópár nemzedék már nem változik meg itt. Ismerős jelenség a magánélet, a társadalom, az azonosság, a világkép zavara. Nem pont ilyen mértékben és nem pontosan így, de ugyancsak ismerős. Otthon még ad bizonyos magyarázatot, hogy tömegsajtónk, a tévé és rádió - elhivatottsága szerint - nem lép fel egységesen közéletünk legfájóbb zavarai ellen, sehol nem találkozik a jövőnk érdekében. Nehezen tehetné, hiszen megosztott, s maga is múltunk (jelenünk) formálója volt. Ám itt hatalma teljében tündöklik az óriási nyugati média. Mégsem avatkozik be, nem 891
