Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 10. szám - Sergiusz Piasecki: Egy vörös tiszt naplója II. (regényrészlet) (Szalay Attila fordítás)

- Köszönöm neked, elvtárs, hogy megmentetted az életemet! Ha te nem vagy, ez a mi szent hazánk eggyel kevesebb védelmezővel dicsekedhetne!

Ideje, hogy szép soijában elmondjak mindent. Az ezredparancsnok kiküldött engem meg Pietuhov őrnagyot Stara Wilejkába. Meg kellett néznünk az ottani szálláshelyeket, mert valószínűleg nemsokára odaköltözik az ezre- dünk. A pályaudvaron, mint tisztekhez illik, az epedás, puha vagonba szálltunk be. Ült már ott egy pókhasú kapitalista a feleségével meg a lányával. Egészen szemrevaló volt a lyánya: amolyan rózsaszín, meg fehér, akár egy baba. Úgy feszült a lábán a harisnya, mintha oda lenne ragasztva. A rosseb tudja, hogy csinálják ezek a burzsuj spinék, mert én ugyan harisnyagumit nem láttam egyiknek a térde alatt se. Pedig, a lehetőségekhez képest igyekeztem a szoknyák alá kukkolni. Ennek meg a szoknyája, ruhája is... nem akármilyen! Olyan finom, majdnem átlátszó. A haja szép hullámosra fésülve. Akár valami színésznő. Mér... lehet, hogy az is. De nagyon fólpiszkálta a természetemet. Még Pietuhov őrnagy is, pedig elég vén kecske, állandóan feléje pillantgat és kétpercenként veszi elő az óráját. Persze, úgy tesz, mintha az érdekelné, mennyi az idő. Igazából meg kokettál vele. No, én is fölhúztam a zubbony ujját, hadd látszódjon az „Omegám”. Aztán észrevettem azt is, hogy a kisasszony mintha gyakrabban vetné rám a tekintetét, mint az őrnagyra. Hát el is kezdtem somolyogni rá, kacsintgattam, ahogy kell, és a térdemmel is megböködtem párszor jelentőségteljesen. Hanem Pietuhov őrnagy kifigyelhette, mi folyik, mert egyszer csak nagy szolgálati hangon rám förmedt:- Hadnagy elvtárs, kérem, menjen át egy másik fülkébe. Nagyon jól tudja, hogy a fiatalabb tiszteknek tilos bizalmaskodniuk az idősebbekkel!- Értettem! - pattantam fel és átültem egy fülkébe a folyosó túlfelén.

Volt ott egy vénasszony, két gyerekkel, meg egy igencsak gyanús egyén,

hímnemű, száras csizmával a lábán. Értsük ugye: bőrből, igazi bőrből készült csizmát hord! Nagyon is jól ismerjük az ilyeneket! Na, de rendben van, üldögélek szépen, azt’ át- meg átpislogok amoda, ahol az előbb voltam. Látom ám, hogy Pietuhov őrnagy elfoglalta a helyem - szemben a kis burzsuj nőcivel - és teszi-veszi magát, akár a dürgő kakas! Hol az óráját nézi, hol a nikke- lezett dózniját húzza elő, azt’ rágyújt... No, jól van, leszek én még őrnagy magam is, aztán majd épp így fennhordhatom áz orrom.

Kicsit unalmas volt így egyedül utazni, de hát azért múlott az idő valahogy. Egyszer csak látom, hogy Pietuhov őrnagy cigarettával kínálja a burzsuj tyúkocskát és dumál is neki valamit. Az meg csak ránézett és szó nélkül áthúzódott a fülke másik sarkába. Én az ilyet mingyár pofán vágnám! Ahelyett, hogy büszke lenne, hogy méltóztatott megtetszeni a Vörös Hadsereg tisztjének! Ekkor látom, hogy az apja, az a zsíros kapitalista, föláll és leveszi a csomagtartóból a táskáját. A térdire tette, azt’ kezdi nyitogatni. No hisz... Belenyúl és egy tüzérségi töltényhüvelyszerű valamit vesz elő belőle, miközben az őrnagy felé pislog. Rendes nagy hüvely, rajta egy az odaszerelt gyújtószerkezet is. A burzsuj becsukta a táskát, teszi maga mellé. A hideg fut- kározott rajtam már elejitől fogva. Kikapcsoltam a pisztolytáskám gombját és meglazítottam benne a fegyvert. Vártam, mi lesz. No, a burzsuj körülpillantott, aztán fogta a töltényt, a térde közé vette és manipulálni kezdett a tetejin a gyújtószerkezettel. Mingyár tudtam, hogy nincs veszteni való idő,

885