Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 10. szám - Sergiusz Piasecki: Egy vörös tiszt naplója II. (regényrészlet) (Szalay Attila fordítás)
fotográfusnál. Mert szép emlék és egyben fontos történelmi dokumentum is ez. Ügy bizony. No, volt egy kalandom azzal a nyomorult burzsuj fürdőkáddal máma. Mert azt gondoltam, hogy mielőtt a fényképészhez indulunk, meg kéne fürdeni; már csak jobban mutat az ember, ha egy kicsit kinyalja magát, annál is inkább, hogy legalább két hónapja nem voltam fürdőben, tekintve, hogy se kedvem, se időm nem volt rá. Meg aztán reggel az a tanítónő, Maria Alekszandrovna is szólt: épp van forró víz, ha gondolom, kihasználhatom az alkalmat. Hogy ez nem unja folyton a mosakodást emlegetni nekem?! Majd’ minden héten szól. Lehet, észrevette, hogy van rajtam egy kis „önjáró rizspor”? De miért is ne lenne, ha egyszer itten tetűirtó szolgálat nincsen! Akkor nyilvánvaló, hogy kell legyen tetű. Bár, igazat szólván, a szolgálat módszerei is annyit érnek, mint a szenteltvíz. Mert a tetűnek megvan a magához való esze, tudja nagyon jól, hogyan kell túlélni. De hát ez jelentéktelen apróság, igaz-e? Elég az hozzá, hogy végül is becserkésztem én ezt az ő fürdőkádjukat. Levetkőztem, azt’ megtapogattam a fürdőkályhát: tüzes, mintha a pokolban fűtenék! Nyitom a csapot. De ugrottam is elfele mingyár, olyan piszok forró víz zubogott elő belőle! Majd bolond lennék, belemászni ilyenbe! Mentem lefőne rólam a bőröm. Elzártam hamar, azt’ kiengedtem a kádból. Gőzölgött, mint a rosseb. Látom, van egy másik csap is. Nyitom ki: hát onnét meg tisztára hideg víz folyik. Kész tüdőgyulladás. No, elzártam ezt is, beleköptem a nyavalyás kádjukba, egy kis hideg vízzel benedvesítettem az üstököm, hadd higgyék a spinék, hogy fürödtem. Az a burzsuj vipera, Maria Alekszandrovna, amint mentem át a szobájukon a folyosó felé, meg is kérdezte:- Jó volt a fürdő? — Nagyon is - mondtam neki. - Ha időm engedné, akár havonta egyszer igénybe venném. Asziszi, hogy mi, szovjet emberek, nem szeretjük ahigéniát? Amügy érdekes dolog: hogy a fenébe bírják ezek a vénasszonyok azt a marha forró vizet? Mert hidegbe már csak nem fürdenek... Hacsak gyerekkoruktól hozzá nem szoktak, hogy főjenek, mint a csirke. No, ebből az élvezetből én nem kérek! Majd fólrobbantapn mérgemben. Ülök aztán a szobámban és eszembe jut, hogy meg kéne írni Dunnyuskának, nehogy nekem itt hagymát meg krumplit küldjön. Más se hiányzik. Jól körülröhögnének a fiúk. Neki is fogtam mingyár a levélnek: (1939. október, Vilnius) Kedves Dunnyuska! Nagyon gyorsan megkaptam a leveled, jól esett, hogy üdvözöl az egész család. Ami meg a csomagokat illeti, ne küldjél semmit, van itt mindenből elég. Épp a napokban érkezett egy olyan szerelvény, amilyet láttál az állomáson a „KENYERET AZ ÉHEZŐ LENGYELORSZÁGNAK’ felirattal. Bőviben vagyunk tehát a kenyérnek, meg a rávalónak. Hálás vagyok érte, méghozzá határtalanul, a mi szovjet hatalmunknak és szeretett vezérünknek, Sztálin elvtársnak is, hogy így törődik velünk, a győzhetetlen Vörös Hadsereg hőseivel. Az itteni 883
