Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 10. szám - Sergiusz Piasecki: Egy vörös tiszt naplója II. (regényrészlet) (Szalay Attila fordítás)
szobafestő volt. Vagyis hát éppen úgy proletár származású, mint a mi szeretett Sztálin elvtársunk. Hát még amikor kiolvastam, hogy őnála otthol Germániában is bevezette a szocializmust!... Hej, bizony, szép az élet! Be gyönyörű is lesz, ha ez a kedves szobafestő Hitler és Sztálin apánk közösen átpingálják a világot vörösre! Az lesz csak a szép idő! (1939 októberében, Vilnius) Máma rábeszéltek a fiúk, hogy mennék el velük a fényképészhez. Találtak itt egy olyat, aki jól beszél oroszul, és hős módjára veszi le az embert. Már miért ne maradjon emlék a hősi napokból? Dunnyuskának is küldhetnék egyet. Hadd lássa, miként fest egy harcos szovjet tiszt. Meg a bátyámnak is küldenék egyet, hadd lássa, miféle figura lett belőlem. No, el is mentünk fényképeszkedni. Jegorov kapitány vezette a csapatot. Mind szépen beparfümöztük magunkat, hogy az utca végén is érezték. Mondhatom, kivívtuk a járókelők csodálatát, csak úgy forogtak utánunk. Én se sajnáltam magamtól a jót: reggel a fejemre öntöttem vagy egy negyed flaskát a világ legjobb parfümjéből. Szovjet gyártmány, úgy hívják, hogy „Sztálin lehelete”. Nem akármilyen: legalább öt méterre érezni. Egyszer csak Dubin hadnagy felkiált:- Odasüssetek, fiúk! Hát ezeknek szabad pihenni? Megálltunk, azt’ nézzük. Egy munkásbrigád javítja az utat. Aszfaltoztak éppen. Mingyár látni rajtuk, hogy proletárok. Kezeslábast vagy zubbonyt viselnek. De ahogy dolgoznak, az valóban lassú. Az egyik talicskán ül, egy másik meg dohányzik. Égy harmadik épp most sodorja a bagót. De aki csinál valamit, az se szakad meg. Hiába keresem, nem hajtja őket senki. Se pálcával, se bottal, ahogy azt, mint tudjuk, az összes kapitalista államban szokták. Pedig a burzsuj kegyetlen, mindent megtesz, hogy minél nagyobb teljesítményt verjen ki a szerencsétlen munkásból. No, rejtélyes dolog volt, az biztos. De Jegorov kapitány mingyár talált rá pontos magyarázatot:- Ezek itt már szabad munkások. A szovjethatalom levette róluk a jármot és egyelőre hagyja, hogy kipihenjék magukat s erőt gyűjtsenek a későbbi sztahanovista munkához a Szovjetunió dicsőségére. így már értettük, amit kell. Még szerencse, hogy mindig akad bölcs ember, aki mindent megmagyaráz. Beléptünk a fényképészhez. Voltunk öten. A fotográfus mindenféle képeket rakott elénk, hogy válasszuk ki magunknak a pózokat. Aztán Dubin hadnagy ült be elsőnek a székbe. Föltűztük neki az összes kitüntetéseinket. Volt rajta vagy tizenkettő. Meg a karórákat. Mindünkét fólcsatolta. Kiderült, hogy a szovjethatalomnak köszönhetően már mindegyikünknek van órája. Jegorov kapitánynak kettő is. Ez aztán az élet! Két nap múlva elmentem a képekért. Alig hittem a szememnek. A mellem csupa kitüntetés. A gimnasztyorka zsebébe vezető óraláncot is világosan látni. Egy másik pedig a nadrágzsebem felé jelzi, hogy ott is van. A karomon meg két-két karóra csillog. Mingyár rendeltem is a képből még egy tucatnyit a 882
