Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 10. szám - Vekerdi László: Csurka István: Új magyar önépítés (esszé)

zott, párbajszerű háborúviselés jobb valami, mint az atomháború.” És jobb valami, mint azok az etnikai és ideológiai indulatokkal fűtött háborúk, amelyek egész századunkat megnyomorították, és a tönk szélére juttatták, amelyek különféle formában, és hadüzenet nélkül gyötrik ma is. Nem is lehet ez másként, olyan bosszúszomjtól és indulatoktól egyáltalában nem mentes békeszerződések után, amelyeket a két világháború után kötöttek, mondhatná valaki. De nem így van. Ezeknek a békeszerződéseknek a megkötésénél még sokkal nagyobb baj, hogy sohasem tartották be őket, soha figyelembe nem vették például a kisebbségek védelmét célzó előírásait, talán eleve is úgy fogalmazták meg, hogy ezerféleképp kijátszhatók legyenek.

Clara pacta boni amici, vallották a szólásmondásszerű megfogalmazásban verhetetlen rómaiak. De a szerződések társadalmi szerepe és óriási közéleti jelentősége valószínűleg csak sokkal későbben, az európai középkorban derült ki. Szűcs Jenő, a század legnagyobb mediaevalistáinak egyike, szerette hangsúlyozni, - nem utolsósorban épp Bibó tanításai nyomán, - a hűbériség szerződéses jellegét, a hűbéri szerződés szigorúan kölcsönös jellegét. A hűbéri szerződés - ahol egyáltalában hatásos volt - egyformán kötötte mindkét felet, s korántsem csak lovagi szinteken. Jobbágyok és foldesúr viszonylatában az utóbbit éppen úgy kötelezte a hűbéri szerződés, mint a jobbágyot. És ezen kívül is kölcsönösen kötelező és megszeghetetlen szerződések szabályozták az életet mindenütt, a kereskedelemtől a vallásig. Az európai középkor példátlan gazdasági és szellemi föllendülésének hátterében viszonylag mindegyik félnek elfogadható, kölcsönösen kötelező és megszeghetetlen szerződések sokasága húzódik meg. A középkor válságát és hanyatlását nem utolsó sorban éppen ezeknek a szerződéseknek a kijátszása, elavulása, érvénytelenülése idézte elő.

Mert jó szerződéseket kötni, többé-kevésbé mindenkinek hasznos szerződéseket kötni - nagyon nehéz. A középkori szerződések hatékonyságukat és hosszú életüket valószínűleg annak köszönhették, hogy alaposan kipróbált, jól bevált, régi, gyakran évszázados szokásokra alapultak. Akár a népdalvariánsok, a szokások hosszú csiszolódás során fogalmazódnak meg és simulnak a helyi igényekhez. Szokások természetesen nemcsak szerződésekben szentesíthetek, és távolról sem minden szerződés szokások szentesítése volt a középkori Európában sem. Csupán annyi történt, hogy az alapvető szerződések megkötésénél nem hagyták figyelmen kívül a jól bevált szokásokat, s hogy a közösség életét, legyen az falu, város vagy ország, ilyen kölcsönösen kötelező és kijátszani nem engedett szerződésekkel szabályozták.

A középkor felbomlásával azonban egyre inkább feledésbe ment a közösségeknek ez a szerződéses jellege, s a romantikában született csúcs-közösség, az etnikai nemzet fogalma még nyomaiban is kilökött magából mindenféle szerződés-jelleget. A nemzet mindenféle szerződésen fölülivé és kívülivé rukkolt elő, abszolútummá. A vallásos áhítat mellé, vagy épp helyébe lépett. Meglehet, épp ez volt a titka, vonzereje, akár szépsége is, de ez az abszolutizálás magyarázhatja iszonyatos eltévelyedéseit és a nevében elkövetett baromi pusztításokat is. Ahol az etnikai és az államhatárok nagyjából egybeestek, illetőleg a XIX. századra egybeejtődtek, ahol nem élt jelentősebb etnikai kisebbség, ott békeidőben az új istenség, a nemzet viszonylag kevés vért és szenvedést követelt. Háború esetében a nemzeti elfogultság persze

879