Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 10. szám - Vekerdi László: Csurka István: Új magyar önépítés (esszé)

rov, Jelena Bonner és számtalan neves és névtelen író, tudós, értelmiségi áldozatos hosszú helytállása. Már ma kétségtelen, hogy mindez az emberiség nagy lépéseinek és diadalainak egyike volt.

De mi jön ezután? A történelem ritkán ismétli meg önmagát; most tán nem kell oly gyorsan lelohadni a reményeknek, mint a Ceausescu-éra bukását követő időkben. De még a most tán indokoltabbnak és tartósabbnak ígérkező megkönnyebbülés se feledtetheti, hogy változatlanul itt maradtak az emberi gyengeségek és bűnök; s velük az elnyomás és elnyomorítás akut és krónikus formái, rabló és gyilkos kitörései csakúgy, mint torpid és nehezen megfogható lehetőségei. Azok az egyéni és kollektív tulajdonságok, melyek miatt az ember oly könnyen válik a másik ember farkasává; éppen ez ellen véltek a korai újkor, a felvilágosodás, a romantika politikai gondolkozói az állam, az ál- lam-raison, az abszolút és az alkotmányos monarchia és köztársaság, a nemzetállam kereteiben ha nem is megoldást, legalább enyhítést találni, sajnos egyre kevésbé figyelve Hobbes óvására, hogy Leviathan, ha szabadjára engedik, könnyen még sokkal iszonyúbb szörnnyé válhat a maszek farkasoknál is. Részben éppen Leviathan fékentartására alakultak ki a parlamentáris demokrácia módszerei; lassan, következetlenül, visszaesésekkel, feudális sőt törzsi reminiscenciákkal terhelten, korrupcióval, egyéni és csoportos hatalmaskodásokkal, nyilvánvaló igazságtalanságokkal megspékelten. Alkati eltorzulások és álságok zsákutcái kivétel nélkül tarkítják minden nemzet és nép múltját és jelenét, ha persze nem is akad mindenütt olyan derék és tehetséges író, aki Bibóhoz fogható tisztességgel feltárja azokat. S tán még ha akadna, se mindig tudná, tán még Bibó István politikabölcseleti lángelméjének is a tisztánlátás tragikus ám reményteljes történelmi pillanata kellett, hogy nemzetnevelő gondjait és gondolatait ilyen világosan megfogalmazhassa. Talán mert a parlamentarizmus, a társadalmi szerződés, a szabadságeszme, a liberalizmus, a demokrácia, a nemzeti és a népi gondolat ezernyi szálon és olyan szorosan összefonódik a Próteuszként változó Leviathan valamelyik szörnyalakjával, s a Khimérát olyan sötét éjszaka borítja, hogy csak a történelem villámfényénél látható meg a szörny igazi arca, fedezhetők fel rajta jól az emberek életét és javát szolgáló vonások csakúgy, mint a megnyomorítóak. Az is igaz viszont, hogy az ilyen villámfényes pillanatokban gyakran nemcsak a politikai lángelmék, hanem a nép is szemébe tud és mer nézni a szörnynek. Ám azután újból reánkborul az éjszaka. S a villámfénynél látott igazságok szerint cselekedni tartósan valószínűleg embertelenül nehéz föladat, erre alkalmas intézmények nélkül teljességgel reménytelen. Ilyen intézmény volt például a XVIII. században, Bibó XVIII. századában „a párbaj szerű, játékszabályokhoz kötött, humanizált hadviselés”, s a neki megfelelő „alkudozáson, kölcsönös területi engedményeken és kompenzációkon alapuló, a kényszert teljesen háttérbe szorító indulatmentes békekötés”. Nem azt állítja Bibó, hogy ez az intézmény a lehető legjobb volt. „Lehet felháborodni - írja - egy olyan világon, melyben azalatt, míg a katonák vérben, sárban és mocsokban harcolnak egymással, elegáns urak, hölgyek és kulturált széplelkek finom formák között fenntartják egymással az érintkezést. Ezen azonban csak olyan szervezetű világ háborodhatik fel, amely a háborút a maga életéből mindenestül kikapcsolta. Ha ezt nem tudjuk megtenni, akkor nem tagadhatjuk, hogy egy szabályozott, hadszíntérre korláto878