Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 10. szám - Vekerdi László: Csurka István: Új magyar önépítés (esszé)

lángelméje - meglehet épp az erősödő norvég nacionalizmus miatt - régen látta már, hogy nem jól van ez így, hogy az embert tán éppen az különbözteti meg a manótól, hogy nem lehet soha önmagának elég, nem lehet soha megelégedve önnön „manóságával”, nem elégedhet meg saját nemzeti vagy másféle csoport-identitásával, hogy az emberség inkább valahogy a másikkal való azonosulni-tudással kezdődik, csoportos szinten csakúgy mint egyénin. Peer mindenesetre nem akkor van csúcson, amikor az önmagaság császáraként tündököl, hanem amikor szíwel-lélekkel együtt érez a haldokló Aase anyóval, ha tetszik azonosul véle.

Nem azt akarom ezzel mondani, hogy Csurka István boruljon Tamás Gáspár Miklós, vagy pláne Haraszti Miklós keblére. (Kivált, hogy még egyáltalában nem haldokolnak.) De azt igen, hogy újra kéne gondolni az egész nemzeti politikát. Ez természetesen politikusok dolga lenne; írók, történészek és filozófusok meg kéne elégedjenek az érzelmek elemzésével, és a fogalmak körüljárásával. Voltaképpen Csurka is ezt teszi, és a monori beszédben el is jut egy új megfogalmazás alapjaihoz. De aztán gyakorló politikusként, párt- politikusként egyáltalában nem ezekre az alapokra épít. Nem is teheti, mondhatná valaki, hisz a politika, kivált a pártpolitika lényege a küzdés, a harc. De még ha tán így lenne is, akkor se maffiózó-módszerekkel. Nem ok nélkül figyelmeztet Bibó épp A kelet-európai kisállamok nyomorúságáról szóló tanulmányában a politika mérhetetlen elaljasulására a XVIII. század óta, „az indulat nélküli háborúnak és a bosszú nélküli békekötésnek” a humanizált világa óta. Lehet persze, hogy Bibó kicsit idealizálta a XVIII. századot, az elaljasulás azonban kétségtelen. És kétségtelen az is, hogy épeszű nemzeti politika csakis „a jó békekötés technikájáéra alapozódhat, államok között csakúgy, mint egy államon belül. „De mit tehetünk - írta Bibó 1945-ben - az után a pokol után, mely kiáradt a világra, annak érdekében, hogy ez a békeszerződés valamit felelevenítsen a XVIII. század egyenlítésre, egyensúlyra, lojális teljesítésre beállított békéjének szelleméből?”

Itt megszakított a szovjet puccs félelmetes 60 órája; s aztán meghiúsultán az elemi öröm. A megkönnyebbülésben és fellélegzésben az ember már szinte hajlana a reményre, s tán még a nyegle tudósítókon és nagyképű politológusokon is hajlandó bosszankodás helyett inkább mosolyogni, amikor nagy bennfentesen „dilettáns” és „operett” puccsról fecsegnek. (A kézirat javítása közben hallom, hogy szokott vasárnap reggeli imádkozásaiban és káromkodásaiban Csurka is az uszályukba csücsült.) Pedig a veszély reális volt és iszonyatos; felmérhetetlen, micsoda pokol áradt volna újból a világra, ha nem sikerül gyorsan megakadályozni, ha a pillanatok alatt utcára tóduló százezrek s egy tank tetejére fölmászó orosz elnök valahogy meg nem győzik gyorsan a hadsereget, hogy megbocsájthatatlan bún lenne lőni. És ha Leningrad nem viselkedik megint Petrográdként, nagy múltjához méltóan, lemosva magáról a vérszomjas politikus nevét. Most kivételesen gyorsan és határozottan reagált a Nyugat is, s tán ez sem volt egészen hatástalan. De a döntő a moszkvaiak és a péterváriak rendíthetetlensége volt, és néhány vezető bátorsága, következetessége, okossága. És az a hatalmas, türelmes előkészítő munka, amely ezt az egészet egyáltalában lehetővé tette, s amely, bármi legyen ezután, immáron örökre Gorbacsov nevéhez fűződik. És Mandelstam, Paszternák, Szolzsenyicin, Anna Ahmatova, Csingiz Ajtmatov, Pjotr Kapica, Szaha877