Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 10. szám - Vekerdi László: Csurka István: Új magyar önépítés (esszé)

is egyfajta önazonosítás és önépítés, még ha a keretei nehezebben meghúzhatok is, mint a nemzetié. Nagy liberális intellektüellek, mint például Milan Kundera, Adam Michnik vagy Konrád György ezt különben nem is nagyon tagadják; és elég belehallgatni egy ilyen nemzetközi liberális konferenciába, hogy az ember nyomban megérezze a jellegzetes münchauseni „önkiemelés” hangulatát. A monori pillanatban éppen az volt a kivételes, hogy nemzetiek és liberálisok nem a saját hajukat markolták görcsösen, hanem kezet nyújtottak egymásnak, mintha megérezték volna, nem egyszerűen azt, hogy csak együtt emelkedhetnek ki a mocsárból, hanem azt, hogy a saját kiemelkedésük garanciája egyedül az lehet, hogy többé-kevésbé önzetlenül, vagy akár morgolódva is segítenek kikászálódni a másiknak. Ezt különben Donáth Ferenc és Csoóri Sándor, mindenik a maga modorában, végezetül meg is fogalmazta néhány szóban; és egyebek közt tán éppen ez a belátás teremtette meg a konferencia jó és vidám hangulatát. Mára ez a belátás veszett el tökéletesen, s vele a vidámság is. És nemcsak Magyarországon. Ma a hosszú szovjet megszállás alól felszabadult egész térségben mindenki mások elnyomása és kiszorítása árán kíván kiemelkedni, vagy legalábbis mások semmibe vételével. Ma mindenki vicsorog itt valakire. A legmegfelelőbbek erre természetesen az etnikai kisebbségek, ha pedig ilyenek nemigen vannak, vagy politikailag nem elég jelentősek (mint nálunk a cigányság), megteszi az intenzív párto- sodás. Meglehet, épp ezért öltenek fel nálunk a nagyobb pártok majdhogynem etnikai arculatot, vállalnak fel pszeudoetnikai szerepeket. Gondoljunk csak a Jeszenszky-féle rosszízű „leghitelesebb” vitára, vagy a torgyánosok göm- bösgyulás nemzeti öncélúságára, vagy legutóbb a Kurír alaptalan gyalázko- dására Johann Béla emléke ellen. Igaz, hogy a bevallottan szenzációhajhászó napilap Birtalan doktor és Ferge Zsuzsa erélyes helyreutasítása nyomán beismerte tévedését, méghozzá nagybetűsen. (Persze ez önmagában is kisebbfajta „szenzáció”). Márkus Béla összeállítása az Alföldben a vitáról, amely Csoóri Sándor egy kétségkívül meggondolatlan és sértő, ám rossz-szándékúnak még csak félre sem érthető mondata körül felviharzott, önmagában mutatja, milyen méreteket ölthet és milyen érzelmeket kavarhat fel az ilyen pszeudoetnikai polarizálódás. Ha valahol egyetlen mondat ürügyén egyazon szétválaszthatatlan kultúrához tartozó régi küzdőtársak, sőt barátok, mint „magyarok” és „zsidók” fordulhatnak szembe egymással, akkor ott valami nagy baj van az „önazonosítással”. Meglehet éppen az, hogy mindenféle csoportos önazonosítás és önépítés végső soron mégiscsak a szembefordulást, és az ellenségeskedést szolgálja. Még ha nyilvánvalóan nem is ezzel a szándékkal indul, és ha a tűzhely védelmétől nem is mindenütt vezet (rögvest) közvetlen út a furkósbot-politikáig. Ki kellene végre tán mondani, éspedig elsősorban nekünk, a népi-nemzeti hagyományokat vállalóknak kéne kimondani, hogy a mai világban bármiféle nemzeti politika előbb-utóbb könnyen katasztrófához vezethet. A tisztességes is. A jószándékú is. Akkor is, ha csak Jogot véd” és - legalábbis szándékosan - nem sért jogot. Mert még az ilyen jószándékú nemzeti politikát is valamiféle „nemzeti öncélúság” és „nemzeti célszerűség” vezérli, amely arra biztat, hogy „manó, légy magadnak elég”. (Mutatis mutandis; persze ugyanezt a manó-etikát követik a liberálisok is, az SZDSZ és a Fidesz színeiben egyaránt, ez az utószó azonban egy jellegzetesen nemzeti politikát követő könyvről szóló recenzióhoz íródik.) Ibsen

876