Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 10. szám - Vekerdi László: Csurka István: Új magyar önépítés (esszé)
Don Quijote-i gesztussal és iróniával „azonosította” önmagát. Vagy ahogyan Szerb Antal kicsit kegyetlenebbül megfogalmazta: „Háry János alakja legendává lett, ami nagyon kevés magyar költő alkotta alakkal történik meg - de mutatja a nemes költő által alkotott népi világkép szűkös lehetőségeit is: már János Vitézt is csak egy lépés választotta el a karikatúrától, és maradandó hatást ez a világkép mint karikatúra ért el.” De tán épp a karikatúrában rejlő cervantesi lehetőséget látta meg és ragyogtatta fel a népdal pompájával Kodály? Mindenesetre Don Quijote és Háry János épp a maga ka- rikaturisztikus mivoltában, vagy ha akarjuk mese-mivoltában spanyol, illetve magyar, ám ezáltal már egyúttal mélységesen és univerzálisan emberi. Hiszen mint mese nyilvánvalóan nem sérthet senkit és semmit, s mint karikatúra - ha olyan a rajzoló, mint Cervantes és Kodály, de még ha olyan is, mint a derék Garay János - kiemelhet akár nemzeti (vagy inkább tán népi) jellegzetességeket is. Ám - és ez igen fontos - tudatosan és vállaltan egyszerűsítve, túlozva. A különféle „önazonosításoknak” valószínűleg éppen az a bajuk, hogy ezt a karikatúra-jelleget nem ismerik fel vagy el, hogy valami örök és megfellebbezhetetlen értéket látnak és követelnek meg „magyar” vagy „spanyol” vagy „román” vagy „szerb” vagy „borvát” vagy ki tudja milyen gyanánt. Hangoztatják persze, hogy ők csak az „értéket”, a Jogot”, a „tűzhelyt” védik, és világért se támadnak vagy pláne gyilkolnak senkit, aki nincs ellene. És ez a kicsi, látszólag jelentéktelen kiegészítés a lényeg. Mert ha ugyanott vagy a szomszédban mások is védik a maguk „tűzhelyét” és a maguk másféle életberendezkedését, akkor ott óhatatlanul „territoriális” konfliktusok keletkeznek, érdekek ütköznek. S ha aztán a feleknek akárcsak egyike is „értékként” és Jogként” azonosítja a maga önérdekét, nyilvánvalóan vagy gazembernek vagy bolondnak kell tekintenie azt, aki nem hajlandó elfogadni és önmaga feladása vagy elpusztítása nélkül többnyire nem is tudja elfogadni ezt a csoportérdeket. így aztán akár a legtisztább szándékkal indult önazonosítás és magyar vagy román vagy szerb vagy horvát vagy szlovák vagy bármiféle nemzeti önépítés könnyen vatrás-hangulathoz és komplett kisebbségi pokolhoz vezethet. Ahol persze a kisebbségi katlanokat fűtő többségi ördögök sem föltétlenül érzik jól magukat, még ha gátlástalanul érvényesítették is „értékek” és Jogok” formájában csoportos önzésüket. Nem is érezhetik jól magukat, hiszen a kisebbségek, legyenek amúgy mégoly megalkuvók sőt meghunyászkodók, folyton figyelmeztetik őket érdeket értékként feltüntető nemzeti identitásuk tarthatatlanságára, nap mint nap leleplezik önzésüket, leleplezik puszta életükkel, kivált ha ez az élet a népi és a polgári kultúra évszázados hagyományaira épül. Meg kell tehát semmisíteni őket, „önvédelemből”. Méghozzá ez az egész nem egyszerűen tolerancia-intolerancia kérdése, mert az etnikai (és egyéb) kisebbségeket toleránsán is meg lehet nyomorítani, el is lehet juttatni a szellemi vagy akár a nyelvi megsemmisülés küszöbére; jó példa rá a Brit Birodalom Nagy-bri- tanniája, a hajdani Csehszlovák demokrácia, vagy - hogy a magunk portája előtt sepeijünk - a dualizmus vagy a „létező szocializmus” Magyarországa. A liberalizmus, úgy látszik, sehol sem és semmilyen formájában nem elég hatékony gyógyír a nemzeti önzés által okozott kisebbségi sebekre. Talán azért, mert a liberalizmus ugyanúgy csoportérdeket tüntet fél és idealizál általános és hiteles értékek gyanánt, mint a nemzeti ideológia; a liberalizmus 875