Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 10. szám - Vekerdi László: Csurka István: Új magyar önépítés (esszé)

Don Quijote-i gesztussal és iróniával „azonosította” önmagát. Vagy ahogyan Szerb Antal kicsit kegyetlenebbül megfogalmazta: „Háry János alakja legen­dává lett, ami nagyon kevés magyar költő alkotta alakkal történik meg - de mutatja a nemes költő által alkotott népi világkép szűkös lehetőségeit is: már János Vitézt is csak egy lépés választotta el a karikatúrától, és mara­dandó hatást ez a világkép mint karikatúra ért el.” De tán épp a karikatú­rában rejlő cervantesi lehetőséget látta meg és ragyogtatta fel a népdal pom­pájával Kodály? Mindenesetre Don Quijote és Háry János épp a maga ka- rikaturisztikus mivoltában, vagy ha akarjuk mese-mivoltában spanyol, illetve magyar, ám ezáltal már egyúttal mélységesen és univerzálisan emberi. Hiszen mint mese nyilvánvalóan nem sérthet senkit és semmit, s mint karikatúra - ha olyan a rajzoló, mint Cervantes és Kodály, de még ha olyan is, mint a derék Garay János - kiemelhet akár nemzeti (vagy inkább tán népi) jelleg­zetességeket is. Ám - és ez igen fontos - tudatosan és vállaltan egyszerűsítve, túlozva. A különféle „önazonosításoknak” valószínűleg éppen az a bajuk, hogy ezt a karikatúra-jelleget nem ismerik fel vagy el, hogy valami örök és meg­fellebbezhetetlen értéket látnak és követelnek meg „magyar” vagy „spanyol” vagy „román” vagy „szerb” vagy „borvát” vagy ki tudja milyen gyanánt. Han­goztatják persze, hogy ők csak az „értéket”, a Jogot”, a „tűzhelyt” védik, és világért se támadnak vagy pláne gyilkolnak senkit, aki nincs ellene. És ez a kicsi, látszólag jelentéktelen kiegészítés a lényeg. Mert ha ugyanott vagy a szomszédban mások is védik a maguk „tűzhelyét” és a maguk másféle életberendezkedését, akkor ott óhatatlanul „territoriális” konfliktusok kelet­keznek, érdekek ütköznek. S ha aztán a feleknek akárcsak egyike is „érték­ként” és Jogként” azonosítja a maga önérdekét, nyilvánvalóan vagy gaz­embernek vagy bolondnak kell tekintenie azt, aki nem hajlandó elfogadni és önmaga feladása vagy elpusztítása nélkül többnyire nem is tudja elfogadni ezt a csoportérdeket. így aztán akár a legtisztább szándékkal indult önazo­nosítás és magyar vagy román vagy szerb vagy horvát vagy szlovák vagy bármiféle nemzeti önépítés könnyen vatrás-hangulathoz és komplett kisebb­ségi pokolhoz vezethet. Ahol persze a kisebbségi katlanokat fűtő többségi ördögök sem föltétlenül érzik jól magukat, még ha gátlástalanul érvényesí­tették is „értékek” és Jogok” formájában csoportos önzésüket. Nem is érezhetik jól magukat, hiszen a kisebbségek, legyenek amúgy mégoly megalkuvók sőt meghunyászkodók, folyton figyelmeztetik őket érde­ket értékként feltüntető nemzeti identitásuk tarthatatlanságára, nap mint nap leleplezik önzésüket, leleplezik puszta életükkel, kivált ha ez az élet a népi és a polgári kultúra évszázados hagyományaira épül. Meg kell tehát semmisíteni őket, „önvédelemből”. Méghozzá ez az egész nem egyszerűen tolerancia-intolerancia kérdése, mert az etnikai (és egyéb) kisebbségeket to­leránsán is meg lehet nyomorítani, el is lehet juttatni a szellemi vagy akár a nyelvi megsemmisülés küszöbére; jó példa rá a Brit Birodalom Nagy-bri- tanniája, a hajdani Csehszlovák demokrácia, vagy - hogy a magunk portája előtt sepeijünk - a dualizmus vagy a „létező szocializmus” Magyarországa. A liberalizmus, úgy látszik, sehol sem és semmilyen formájában nem elég hatékony gyógyír a nemzeti önzés által okozott kisebbségi sebekre. Talán azért, mert a liberalizmus ugyanúgy csoportérdeket tüntet fél és idealizál általános és hiteles értékek gyanánt, mint a nemzeti ideológia; a liberalizmus 875

Next

/
Thumbnails
Contents