Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 10. szám - Vekerdi László: Csurka István: Új magyar önépítés (esszé)
gesekre. És ebben a megmérgezett, gyűlölettől szikrázó légkörben már teljesen közömbös kérdés, hogy ki lőtt először. Meglehet, szükségképpen történik mindez, meglehet, ez a többpárti demokrácia megspórolhatatlan tanulópénze, meglehet. Csakhogy közben elher- dálódott a 89 nyarára valahogy összekaparódott kicsi időelőny, s jórészt vele veszett a lehetőség aranyfedezete. Most már valószínűleg újból kényszer- pályán mozog az ország. Ügyes politikát, felelős és tehetséges politikusokat, (s némi szerencsét) feltételezve tán joggal remélhető, hogy az előzőnél hosszú távon ígéretesebb és emberségesebb kényszerpályán, de a pálya mindenképpen keserves eleje most már bizonyosan hosszú lesz, nagyon hosszú. És fogytán a türelem. Ne feledjük Csurka szentenciáját: „Ma az idő mindannyiunk ellen dolgozik”. Egyáltalában nem bizonyos persze, hogy csakugyan „ez az ábra”. S még ha ez is, mi köze mindennek a recenzióhoz? Meglehet, nagyon kevés, vagy semmi. De az is lehet, hogy ha ilyen a légkör, akkor egy Csurka István természetű és kvalitású politikus író nem is reagálhat rá másképpen, mint ahogyan most teszi. És mutatis mutandis ugyanez elmondható Tamás Gáspár Miklósra, Eörsi Istvánra, Bodor Pálra, Elek Istvánra, Kertész Imrére, Vitányi Ivánra, Albert Gáborra, Salamon Konrádra és így tovább. A légkört kéne tán megváltoztatni, és ebben sokat segíthetnének a felsoroltak, Csurka Istvánnal az élen. De tán épp ezért, jelen recenzens csak egy jóindulatú és fantomizálás-mentes politikai légkörben tudná több-kevesebb szakszerűséggel felsorolni kisebb-nagyobb kifogásait. Azt például, hogy ebben az amúgy pompás magyarsággal megírt könyvben miért hemzseg annyi „ön”-nel kezdődő szóösszetétel? Recenzens maradi Hortobágy mellyéki fülét ez szörnyen sérti; elszomorodik, és Peer Gynt jut az eszébe, a derék Hajdú Henrik nem túlságosan gördülékeny, germanizmusoktól hemzsegő, de szavahihető fordításában; Peer, mint az „önmagaság császára”. És szép délibábként a nemzeti építés nyugodt évtizedei tűnnek fel lelki szemei előtt, amikor rég nem lesz már szükség az „önépítés” valamiképpen mégiscsak münchauseni mozdulatára. UTÓSZÓ (A szerkesztőség megkért, hogy - bár megértik tartózkodásomat - fejtsem ki mégis röviden, néhány mondatban, kifogásaimat a kötettel szemben. E kifogásaimat ugyan jeleztem, de - így a szerkesztőség - nem tettem elég világossá, hogy miben is állnak. Mivel szerkesztőségek jóindulatú utasításait figyelembe szoktam venni, megpróbálom. Sajnos, néhány mondatban nem sikerült. Tán nem is lehetséges „egy mondat az önépítésről”. De kiindulni csak abból tudok, ahogyan én ezt a fogalmat látom.) Ez az a nézőpont, ahonnét jelen recenzens félreérti Csurka írásait; ezért nem tudja elfogadni az önépítésről és önazonosításról szóló téziseit. Mün- chausen báró bravúrját ugyanis nemzet ma aligha ismételheti meg. A múltban is legfeljebb münchauseni, vagy, hogy honi példánál maradjunk, Háry János-i világban volt érvényes ez a „modell”. Csakhogy ők pontosan tudták is ezt, legalábbis ami a derék obsitost illeti. Háry János mindenesetre hamisítatlan 874
