Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 10. szám - Vekerdi László: Csurka István: Új magyar önépítés (esszé)

világpolitika fordulása megengedte, Magyarország nyomban tudott lépni a nagy világ-változás irányába, jóval azelőtt, hogy ez az elhatározó lépés elkerülhetetlen, vagy akár csak szükséges lett volna. Márpedig az ilyen különbség a lehetőség és a kényszer között a politikának mindig aranyfedezete. Most is tán elsősorban ennek az aranyfedezetnek volt köszönhető, hogy az új rendszer első kormánya ilyen simán és katasztrófamentesen vehette át a stafétabotot a régi rendszer utolsó kormányától. Lehet ezt a békés, emberséges váltást lesajnálni, lehet sajnálni is akár, de letagadni bajosan. És az is bajosan tagadható, hogy az ország, az emberek, az egyszerű emberek túlnyomó többsége nyert vele, hisz ki tudja mennyi szenvedéstől, erőszaktól, pusztulástól, gyilkolástól, őrülettől kímélődtünk meg általa. Ha valahol, itt csakugyan helyénvaló az összehasonlítás közelebbi és távolabbi szomszédainkkal. Hivatásos forradalmárok és karizmatikus vezérjelöltek persze fütyülnek az ilyen „nyárspolgári” előnyökre, és a sok kicsi egyéni nyereségre. Pedig ebből a sok kicsi egyéni nyereségből olyan össznemzeti tőke halmozódott fel, s nemcsak és nem föltétlenül anyagiakban, ami mellett eltörpül a nomenklatúra minden átmentési ügyeskedése. Ami nem azt jelenti, hogy az utóbbira egyáltalában nem kellene figyelni (az új nómenklatúra ügyeskedésével egyetemben), de azt igen, hogy sokkal de sokkal jobban kellett volna figyelni az előbbire. Ezt mulasztotta el az új hatalom; kormányt, kormányzó pártokat és ellenzéket mind együtt beleértve. Elmulasztotta, mert a kerekasztalos időktől máig egyetlen nagy választási kampányban él az ország, illetve az ország felett uralkodó politikai elit. A politikusok bizonyára azt hiszik, a tisztességesebbje legalábbis, hogy az ország érdekében teszik. (Már Deák Ferenc megmondotta volt, hogy mindnyájan meg akarjuk menteni a Hazát, de azt, hogy a másik tegye, nem tűrjük el. Vesszen inkább a Haza.) Mi ellenben elveszítjük ezáltal a többpárti demokráciáknak azt a nagy lehetőségét és előnyét, hogy a választás lázas időszakait törvényszerűen hosszú, nyugodt, egészséges periódusok váltják fel. Az élet és az építés termékeny időszakai, amikor elcsitulnak, vagy akár teljesen meg is szűnnek a pártpolitikai harcok, és elhalványulnak a pártpolitikai szempontok. Nálunk azonban a permanens pártpolitikai láz mindegyre pártpolitikai prioritásokat teremt, és így lassacskán (vagy nem is olyan lassacskán) az egypártihoz hasonló széles körű kontraszelekció alakul ki. Énnek a kontraszelekciós piramisnak a csúcsán azután szépen konszolidálódik a hatpárti „élcsapat”, és ugyanolyan önelégülten elpolitizálgat a nép feje felett, persze ugyanúgy a népre hivatkozva, mint hajdanvolt egypárti elődje. Szinte korjelző, hogy miközben a parlamentben és a sajtóban viszonylag tisztességes és tán tehetséges emberek szakadatlan és késhegyig menő harcokat vívnak, valós vagy imaginárius, de az ország érdeke szempontjából legjobb esetben is érdektelen pártpolitikai célokért, előtérbe juthatott, és egy egész koalíciós pártot kaparinthatott a kezébe egy köztudottan demagóg politikus, egy gátlástalan karrierista. És csupán egyetlen agg politikus rebegte el - dicséretére legyen mondva -, hogy ,állítsátok meg Arturo Uit!” Bezzeg, ha valamilyen hibát vagy késlekedést kell mentegetni, nyomban felzeng a kórus: „A negyven év!” „Az átkos negyven év!” S mivel a dolgok természete szerint a valódi bűnösök lassanként elfogynak (meghaltak, lelepleződtek, átfestették magukat, elbújtak), sor kerül az ártatlanokra, az egykori szövetsé873