Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 10. szám - Vekerdi László: Csurka István: Új magyar önépítés (esszé)

jelük, hogy fittyet hánytak minden törvényre.” Hosszú évtizedek ravaszdi és kegyetlen cenzúrapolitikája után megvalósult a teljes sajtószabadság? „Kiszámíthatatlan, sőt végzetes fejleményekkel járhat az, hogy a társadalom annak fejében kapja a szabadon beszélést, hogy az élet valódi színterein nem történik semmi jó, és ebbe még bele is törődik.” Győzött a reformmozgalom, amelyet végre fenntartások nélkül vállalt a kormány? „Piacról beszél, miközben egy-kétmillió ember egyre nagyobb mindennapi kenyérgondokkal küzd. A nyilvánosság övezete tágul, és a nyomorgásé is. Lehet piaci feltételekről konferenciázni úgy, hogy odalentről éhezők sipítozása vagy részeg gajdolása hallatszik be az ablakon? Mit változtat a dolgon, hogy most a Világbank íija elő a fogyasztás korlátozását, és nem Moszkva utasítására történik a visszafogás?” És ma, mit változtat ma?

Itt azonban álljunk meg, nehogy az elkerülhetetlen félreértésen túl még a fantomizálás bűnébe is essek. Megpróbálom inkább elmondani, mi nem tetszik ezekben az idézetekben. Hiszen szellemesek. Találóak. És idézhetnék rakásra ezeknél még sokkal szellemesebbeket, szúrósabbakat, találóbbakat is. Még az se mondható, hogy nem igazak. Legalábbis nagyjából. Legalábbis a megírás pillanatában. Illetve egyik-másik lényegében változatlanul elmondható lenne ma is. Ez azonban most nem előnyükre szolgál. Mert az elszegényedés azóta jelentősen fokozódott. És egyáltalában nem csak 1989 nyarán volt elmondható, hogy „a hatalom tíz-tizenöt évre jelzi a gazdasági kibontakozást. Addig álnokul Churchillre hivatkozva csak könnyet és nélkülözést ígér. Ez rettentő cinizmus.” Egy őszinte pillanatában ugyanennyire jelezte Kohl kancellár, és őszinte pillanataiban így gondolhatja tán magyar kollégája is. De nekik senki se vet cinizmust a szemükre. Mert hát nem is cinizmus ez, hanem realitás. Amit ugyan lehet, olykor tán kell is el nem fogadni, de ez sajnos nem sokat változtat a leányzó fekvésén. Mondhatná valaki, hogy egy évtized elvégre egy ország életében nem nagy idő. Tizenöt év, egy fél nemzedék-idő ellenben egy kicsit már sok, mert ez alatt nagyjából egy teljes nemzedék őrlődik fel. A nagyobb baj azonban az, hogy ez a viszonylag hosszú idő nem volt föltétlenül elkerülhetetlen, s még nagyobb, hogy lassanként még erre sincs semmi garancia. Nagyon is igaza van Csurkának: „Ma az idő mindannyiunk ellen dolgozik”.

Persze ő nem erre mondja, és nem is most, hanem akkor, amikor bizony az idő még nagyon is nekünk dolgozott. 1989 nyarán és koraőszén Magyar- ország határozottan lépéselőnyben volt nemcsak szomszédaihoz, de valahogyan önmagához képest is. A hosszú és dicséretre csakugyan nem nagyon méltó párturalom legvégére felszínre lökődött valahogyan egy meglepően jól funkcionáló és meglepően jóindulatú kormány. így kell mondani: lökődött, hisz embermilliók (elnyomott, kizsarolt, üldözött, eltorzult, akár ám mégis életrevalóságukat megőrző embermilliók) lökdösték szinte nyomban 45 óta a nyakunkra ültetett pártot, hol hevesebben, hol lanyhábban, de soha egy pillanatra sem szünetelve; lökdösték láthatatlanul egy hol világosabban fel- sejlő, hol éppen csak gyanított irányba, míg ebből a roppant Brown-féle mozgásból csodálatosképpen nem holmi áttekinthetetlen káosz, hanem egy jól meghatározott „diffúziós minta” alakult ki. Ez a diffúziós trend és rend lökte felszínre - Németh László szavát és fogalmát használva - a „Mircse Zoltánokat” s végül a Németh-kormányt, s ez tette lehetővé, hogy mihelyst a

872