Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 10. szám - Vekerdi László: Csurka István: Új magyar önépítés (esszé)

módon s a magunk javára avatkozhassunk bele a történelem folyamatába. S ehhez, éppen ehhez kell a pontos önmeghatározás.”

Ezt kísérli meg, tágas történeti kontextusban és ismét 56-tal a középpontban a „hó alatt”-esszé. A történelem persze sokféleképp értelmezhető (talán azért is, mert végtére meg soha nem érthető), nyilván sokan látják Közép-Európa s a magyarság tragédiáját merőben másként, ám a megközelítés foltétien tisztességéhez nem férhet kétség. Számos megállapítása pedig - például a Bethlen Gábor Alapítvány nehéz helyzetéről - máig változatlanul érvényes. Amint az is, hogy a határainkon túli magyaroknak legtöbbet az segíthetne, ha itt bent „a mostaninál egészségesebb, demokratikusabb és öntudatosabb magyarság élne.”

A „hó alatt” esszé eme gondolatát folytatja, s tágítja jövőmegszólító helyzetképpé a Lakitelek. Vállaltan sötét pátosszal vázolja a helyzetet, s meghúzza az egyenleget; 1987 szeptember végén szembe kell nézni „egy meghatározó jelentőségű nemzetest erőszakos kivéreztetésével, elhalásával és beolvasztásával az államhatárokon kívül és ezzel párhuzamosan, de nem azonos ütemben a nemzet meghasonlásával kettészakadásával és lezüllésével párosult átalakulásával belföldön.” Ez ellen a fenyegető kettős katasztrófa ellen ajánl programot, s remél erőt hozzá a maga „önazonosságára” ébredt (ébresztett?) nemzeti közösségtől. Az Új magyar önépítéshez hasonlóan kulcs-esszé ez is, egyike ama ritka írásoknak, amelyek miatt Csurka jogos önérzettel vághatta támadói szemébe, hgoy „ez az én önfelszabadításom egy kicsit közügy, akármit mondanak és kennek rá innen is, meg onnan is.” Az esszé bensőséges szépségét s erős koherenciáját meglehet épp a szituáció és a szerep tökéletes harmóniája határozta meg, amint „golyófogóul” kínálkozott a golyóktól akkor nála tán már sokkal jobban félő, ám azért még roppant tekintélyes hatalom puskáinak. Azt nem tudhatta, amint senki sem tudta, hogy oly hamar és váratlanul be fog következni a fegyverletétel.

A nagy cezúrát a könyvben így nem is a Lakitelek képviseli, hanem az 1988-as Jurta színházas télvége és tavasz esszéi, a 88 őszén meginduló Hitel irányadó publicisztikái. Ezekben a tanulmányokban az író és golyófogó szemünk láttára alakul át tekintélyes pártpolitikussá, a születő és formálódó MDF egyik fő, ha nem a fő ideológusává. A témák - legalábbis egyelőre - nem sokat változnak, annál inkább a hang. A „létező” eddig is bizonytalan ám azért tekintélyes hatalmának a meggyöngülése szinte egyik napról a másikra annyira nyilvánvalóvá vált, hogy most már nem holmi jobb belátásra bírása volt az ésszerű feladat, hanem a háttérbe szorítása, majd a teljes megsemmisítése. Dicséretére legyen mondva, Csurka a „létezőről” eddig is derekasan leszedte a keresztvizet, de a szocializmus valamilyen tisztúlt, ha úgy tetszik Bibói István-i és Németh László-i változata valamiképpen eszmei koordinátáihoz tartozott. 1989 nyarára azután már csak némi öniróniával enyhített megvetése marad a szocializmus és általában a baloldal számára. Amint gyöngül a hatalom, úgy fogy iránta a belátás? Mindenesetre egyre kevésbé van már szó „spanyol modell”-ről. Tehet a kormány bármit, kitűzhet akár az ellenzék által régen követelt célokat, akkor is csak bírálat és gúny a része. Új törvényekkel próbálja a kormány előkészíteni az átmenetet? „Működő országgyűlésünk ontja a fekete törvényfüstfellegeket. Soha még ennyi törvényt nem gyártottak azok, akiknek éppen az volt a különös ismertető871