Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 10. szám - Vekerdi László: Csurka István: Új magyar önépítés (esszé)

jóformán nem is érti azt a nyelvet, amelyet a fölöttes rétegek beszélnek.”) Ismét és részletesen elemzi 56 korfordító jelentőségét s ennek a jelentőségnek eltagadásából-elhallgatásából származó károkat és torzulásokat az uralkodó rétegben és a nép lelkében egyaránt. Nem utolsó sorban éppen ez a részletes diagnosztikus elemzés indokolja meg a meghökkentő nyitányt: „A mai magyar társadalom kultúrája egy vesztes, agonizáló és ugyanakkor önkizsákmányoló és idegbeteg társadalom kultúrája, egy úgynevezett kvázikultúra.” Nemcsak önmagát, a későbbi magyar politikai esszé jórészét ellátta Csurka ebben a beszédében munícióval, évekre. És nemcsak témái, stílusa is felbukkan majd sokhelyütt, ahol nem is várná az ember. Esterházy Péter morfondírozásai az elefántcsonttoronyból vagy Szörényi László delfmológiája például (hogy csak a két csúcsot említsem) szervesen és teljes természetességgel illeszkedik az Új magyar önépítés szövegvilágához.

Csurka István sem ok nélkül tette az egész kötet élére épp ennek az esszének a címét. Az Új magyar önépítés témái vagy az itt megpendített gondolatok kerülnek részletesebb kifejtésre jónéhány további tanulmányban, így például a Magyar abszurditások, az Egy kis kultúr ökológia, az Irodalom és politika kölcsönhatásai, a Közép-Európa hó alatt lényegében a kvázitár- sadalom kvázikultúrájának egy-egy vonását nagyítják ki, elemzik, keresik meg politikai és történeti kontextusukat. Hol a halálos pangásban véglegessé vált ideiglenesség miatt eleve értelmetlen egyéni erőfeszítések iszonyatos abszurditását vizsgálja Csurka, hol a hisztériás társadalomban szükségképpen kifejlődő tömegkultúra mindenféle önkifejezést lehetetlenné tévő pusztításait, hol a hitelét vesztett ideológia helyét elfoglaló félelem és szorongás hatását írók és hatalom viszonyára, és így tovább. Szemléletes metaforákkal, frappáns megfogalmazásokkal, metsző iróniával. S kiút gyanánt mindenütt az „önmeghatározás”, az „önazonosság”, az „önépítés” valamilyen formája. A Közép-Európa hó alatt-tál mégis tán kicsit bővebben kell foglalkoznunk. Ebben az esszében kerül ugyanis először részletesen kifejtésre Csurka egyik jellegzetes és visszatérő témája, gondja, hivatássá nőtt feladatvállalása: a szomszéd államokbeli magyarság kálváriájának a tudatosítása.

Már az 1986. március 15-én New Yorkban elmondott beszéde erről szólt, meglehet, ott is az alkalom hívása szerint. Diagnózisa már akkor is mintaszerűen pontos: „A magyar ma egy hatalmas diaszpórával rendelkező, súlyos tapasztalatokkal rendelkező nép, amelyiknek egyharmada az államhatárokon kívül él, s ennek az egyharmadnak a kétharmada, körülbelül hárommillió ember a halálos fenyegetettség állapotában van. Amíg a mai magyarság nem jut el a nemzeti önértékelésnek arra az emelkedettebb és tisztább fokára, hogy megértse: ez a tragikus történés egyetemesen, osztatlanul vele történik, éljen akár budapesti komfortjában, akár európai vagy észak-amerikai jólétben vagy szomorú gondok közepett, honvággyal vagy honvágy nélkül, addig minden kezelés csak tüneti lehet, és a folyamat eredménye végzetesebb lesz, mint amilyennek most látszik.” Annál is inkább, mert nem egyszerűen gonoszságról és előítéletekről van szó, hanem természetes történelmi folyamatról, amely szervesen be van ágyazva a világ nagy mozgásaiba. „Magyarán: nem az igazságtalanság ellen kell küzdenünk - persze az ellen is —, hanem azt a képességünket kell megteremtenünk, újrateremtenünk, hogy alkotó

870