Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 1. szám - Kovács Péter: Fejezetek a magyar szobrászat közelmúltjából - V. Az "érzékeny monumentalitás" (tanulmány)
KOVÁCS PÉTER Fejezetek a magyar szobrászat közelmúltjából V. AZ „ÉRZÉKENY MONUMENTALITÁS” A hatvanas-hetvenes évek magyar művészettörténetének valószínűleg a nagy veszteségei közé tartoznak azok a vereségek, amelyeket Vigh Tamás szenvedett el. A leglátványosabb ilyen eset, amely az egykori sajtóban is nagy visszhangot kapott, az a székesfehérvári Ezredéves emlékmű pályázatának az ügye volt. A pályázatot ugyanis Vigh Tamás nyerte meg Életfa című munkájával, míg a megbízást - mint már szó volt róla - Kalló Viktor kapta meg (1971-1972). A másik eset azonban ennél is súlyosabb volt. - Még a hatvanas években kapott Vigh Tamás megbízást egy Vásárhelyi Pál-emlékmű elkészítésére. - Vásárhelyi a reformkor neves mérnöke volt, Széchenyi István munkatársa, az Al-Duna szabályozásának tervezője és kivitelezője, később pedig a Tisza-szabályozás előkészítője. Vigh Tamás és építész társa, Bálint Jenő elsősorban ennek a mai mértékkel is grandiózus természetátalakító munkának akartak emléket állítani. Ezért kompozíciós elképzelésük középpontjába egy az alföldi kurgánokra emlékeztető „fbldplasztika” került. Ezt a sík terepből kiemelkedő dombot határozottan hasította volna ketté egy mesterséges bevágás, amelynek „partján” álltak volna a kubikusok, míg lent az árok tengelyében Vásárhelyi Pál alakja. Mindez már önmagában is meglehetősen újnak számított, de a megrendelőket ennél is jobban meglepte, hogy a „mellék”-alakok és a „fö”-alak azonos léptékkel készültek, s azonos plasztikai és ezzel együtt azonos szellemi súllyal vettek részt a kompozíció rendjében. A terv hökkent tiltakozást váltott ki a hivatalos szakértőkből, akik - mint Vigh Tamás egy nyilatkozatából ismert - a „régi öregek” gyakorlatára hivatkozva utasították azt el. - Pedig hasonló, a természeti és szobrászati formákat egyenrangúan kezelő emlékmű-elképzelés már korábban is született nálunk: Bokros Birman Dezső sok évtizeddel korábban Áchim András hatalmasra növelt fejét akarta a sík vidékből váratlan kiemelkedő dombra állítani (1924). Vigh Tamás megbízását visszavonták, s 1970-ben Tiszadobon Ungvári Lajosnak, a budapesti Kossuth-szobor - az ötvenes évek jelképi értékű emlékműve - egyik társalkotójának, a Vásárhelyi-emlékműwét avatták fel. Ez a munka valóban megfelelt a „régi öregek” gyakorlatának, s egyik lehangoló bizonyítéka lett a köztéri szobrászattal kapcsolatos társadalmi „image” a századforduló óta még mindig azonos irányba mutató hatóerejének. Vigh Tamás ekkorra, a hatvanas évek végére egyik legegyénibb hangú köztéri szobrászunkká nőtt. A monumentális megjelenítésnek egy addig nem ismert, minden formai hangosságot elkerülő, érzékeny és ünnepélyes válfaját alakította ki. Szobrai a hatvanas évek első harmadától — közepétől mindinkább úgy hatottak, mintha formáikat belső erők, az anyag magmatikus feszültségei alakították volna. Az ötvenes években mintázott klasszikus nyugalmú felületei egyszerre megmozdultak, anélkül, hogy „izgatottá” váltak volna (mint az „expresszionistákénál), széles, méltósá- gos hullámokkal áradtak szét a térben. Ugyanekkor ezek a kompozíciók is megőrizték a határozott, biztos belső szerkezetet, ami korai műveinek egyik legértékesebb tulajdonsága volt. 79
