Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 1. szám - Kovács Péter: Fejezetek a magyar szobrászat közelmúltjából - V. Az "érzékeny monumentalitás" (tanulmány)

Útján, amely Ferenczy Bénitől indult, Vígh Tamást hosszú ideig elkísérte Mártsa István, később azonban lassan eltávolodtak egymástól. Marisában nem volt meg az az erő, ami a másikat képessé tette a közös mestertől való - Kovalovszky Márta szavaival: „szeretetteljes elszakadásira. Legjobb munkáiban - Ignotus-síremlék (1969), Karitász (1971), Nagy Balogh János (1975.) - Martsa élete végéig elkötelezettje maradt a Ferenczynél látott költőien klasszikus formavilágnak. Időnként persze ő is kereste a továbblépés lehetőségét, anélkül azonban, hogy eljutott volna egy sajátosan egyéni megoldásig.

Vigh Tamás 1926-ban, Csillaghegyen született. Nehéz körülmények közé került értelmiségi családból származott. A háborús években munkásként dolgozott egészen 1946-ig, amikor felvételt nyert a Képzőművészeti Főiskolára, ahol Ferenczy Béni lett a mestere. Tanulmányait 1951-ben fejezte be. Pályája sikeresen indult. Mesterének tökéletesen megértett és magáévá tett stílusában készült szobrai állandó szereplői lettek a korszak kiállításainak. Rózsa Gyula megállapítása, hogy Vigh mintegy beleágyazta magát Ferenczy Béni világába, berendezkedett benne, s ez a magaválasztotta szűk, de barátságos „otthon” végül is megóvta a külső világ csábításaitól és fenyegetéseitől. 1954-ben és 1969-ben Munkácsy-díjat kapott, 1973-ban Érdemes művész címet nyert, 1978-ban Kossuth-díjjal, majd 1983-ban Kiváló művész címmel tüntették ki. Számos egyéni kiállítása sorából kiemelkedik az 1977-es tihanyi, amely a hatvanas évektől megújuló munkásságáról összefoglaló képet adott. 1975-től tanított a Képzőművészeti Főiskolán. A nyolcvanas évek végén elnöke volt a Képzőművészek Szövetségének.

Első köztérre került szobra, az Éneklő fiatalok (1951) a főiskolai diplomamunkája volt. Az azokban az években készített nagy- és kisplasztikái, portréi és érmei nem hogy hasonlóságot, hanem szinte megtévesztő azonosságot mutattak mestere, Ferenczy Béni műveivel. Először jóformán csak 1958-ban mutatkozott egyéni megoldással egy nem túl nagy reliefen. A Krúdy-emléktábla azonban a sommásabb mintázás és a nagyvonalú formaadás ellenére sem jelentett szakítást a múlttal. Inkább olyan természetes továbblépés volt ez, amit éppen azok a kubista tanulmányok hitelesítettek, amelyeket a mester végzett még évtizedekkel korábban, s amelyeknek szerkezeti, kompozíciós tanulságai addig is jelen voltak mindkettőjük művészetében.

A Krúdy-emléktábla még mindig Ferenczy Béni terrakotta portréinak festői mintázását idéző felülete után egy-egy éremben fogalmazta meg Vigh Tamás már csaknem vegytisztán azokat a monumentális erejű plasztikai formákat, amelyek életműve további alakulásában meghatározóvá lettek. Az Akadémiai érem (1961) csónakban álló, mérőónnal felszerelt figuráját később kisplasztikában is megfogalmazta (A modern tudomány szimbóluma, 1963). Ez a kompozíció mutatott először példát arra a természetes egyszerűségre, ahogyan Vigh valami költői finomsággal képes a súlyos formákat a lebbenékeny könnyedség érzetével egyesíteni.

A hatvanas évektől más szobrászokhoz hasonlóan Vigh Tamás is szívesen használt munkáihoz vörösréz és egyéb fém lemezeket. O azonban az általános gyakorlattal szemben soha nem kalapálta vagy nyújtotta ezt az anyagot, hanem megelégedve legtermészetesebbnek vélt adottságával, a formákat puszta hajlítgatással és gyű- réssel alakította. Az így születő könnyedén hajló, forduló felületek dombjaikkal és völgyeikkel egy az egyben szolgálták azt a fajta monumentális plasztikai elképzelést, amit először az „Akadémiai érm”-en valósított meg.

Alumíniumlemezből készült a debreceni Bőség (1961). Duzzadó, áradó formái eléggé szokatlanul hatottak abban az időben. Sem nem elég naturálisak, sem nem elég dekoratívok nem voltak ahhoz, hogy valamilyen ismert kategóriába sorolhatták volna őket. Ugyanezek a formák hullámzanak végig a tenger ünnepélyes mozgását idézve a szintén debreceni Magvető (1964) kőből faragott hatalmas reliefjén.

Ugyanez a méltóságteljes ünnepélyesség tér vissza a Kürtösök (1964-1967) háromalakos kompozíciójában. A hétméteres munka szélesen áramló, egymásra torló80