Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 9. szám - Pálfalvi Lajos: A Nagy Medve szerelmese (Sergiusz Piasecki pályája) (esszé)
arcképét szembe Sztálinéval. Hadd lássam szeretett vezéreimet, hadd örüljenek egymásnak... Sztálin Hitlerre néz és mintha azt mondaná:- Hogy állunk, drága elvtársam, nyírjuk a burzsoáziát?- De még hogy, édes egy komám - mondja Hitler. - Mihelyt végzek a zsidókkal és a lengyelekkel, rögtön indulok az angolok ellen!- Üssed őket, Adolfkám, ne sajnáld! - mondja Sztálin. — Ha magad nem győzöd, majd én megsegítelek!” A történelmi fordulatokat pontosan követi az ikonosztáz. A német-szovjet háború kitörése után a hős a városban reked, a Hitler-Sztálin egyezmény felbomlását Sztálin árulásaként értelmezi, leveszi a képét, a kultusz egyedüli tárgya Hitler marad: „Térdre borultam Hitler képe előtt és földig hajoltam. Megértettem, hogy O az, aki az emberiséget a szép jövőbe vezeti, O harcol a proletariátus boldogulásáért. Egyedül O teremthet igazi szocializmust a világon.” A főszereplő az uralomváltás után az erdőben bujkál, majd mint menekültet befogadják egy lengyel nemesi családba. A mobil ikonosztázhoz hasonlóan a napló ajánlása is változik, a címzettek: Sztálin, Hitler, Churchill, Sztálin, Sikorski tábornok és Raczkiewicz elnök, végül ismét Sztálin. A kommunista tiszt nemcsak a világpolitikai fordulatokhoz, hanem az őt bujtató lengyelekhez is tud valamiképp alkalmazkodni, bár ez igen nehezére esik. Megtanítják imádkozni, de ő a Miatyánkba behelyettesíti Sztálin nevét, a németek elleni lengyel konspirációt pedig már megbocsáthatatlannak tartja: „Fel nem foghatom, hogy lehet ellenszegülni a hatóságok parancsainak!... Ezek a hatóságok persze németek. De akkor is hatóságok, és ha valamit parancsolnak, akkor azt engedelmesen végre kell hajtani. Mert aki az idegen hatalomnak nem fogad szót, az a honit sem tiszteli!” Amikor már közeledik az oroszok visszatérése, a főhős egy hozzá hasonlóan bujkáló NKVD-s őrnaggyal és a lengyel kommunistákkal „Wanda Wasilewska” partizánosztagot szervez, majd belép a második szovjet megszállás erőszakszervezetébe és saját maga intézi azoknak a lengyeleknek a deportálását, akiknek az életét köszönheti. A könnyed szatíra melodramatikus véget ér, a szerző túl súlyos történelmi tapasztalatokkal rendelkezik ahhoz, hogy a regény kezdetének hangvételét végig tartani tudja. Az indulatok szétfeszítik a szatíra kereteit, a hűvös távolságtartásnak nincsenek meg a feltételei: az emigráns egzisztenciája sem független a hódító orosz bolseviz- mustól, hisz a menekülést épp a szovjet előrenyomulás váltotta ki. Elbizonytalanodó pamflet, letargikus szatíra - a regény képes megragadni egy sajátos paradoxont: bármilyen rabszolgalelkű is a változékony ikonosztáz előtt hajlongó orosz (a háború alatt katalizált Piaseckit ez irritálja a legjobban), bármekkora fölényben is érezheti magát az olvasó, amikor az orosz tiszt fürdőszobába vagy más, számára szokatlan helyre kerül, a végén mindig ö kerekedik felül, és ebben a sikeres alkalmazkodásban van valami nyugtalanító, a lengyelek számára felfoghatatlan belső logika, amely mégis mintha összhangban lenne az ún. történelmi szükségszerűséggel, a korszellemmel, és ez a súlyos felismerés teszi olyan heroikusán reménytelenné a politikai leleplezésre tett kísérleteket. Piasecki e regényében az orosz mentalitás folytonosságában kereste a rejtély titkát. A főhős Kutuzov-érdemérmet kap, a kor domináns eszméit személyekhez köti, ezeket egy Mengyelejev-féle periódusos táblázatként működő ikonosztázba helyezi, bár a hierarchia állandóan változik, a személyek felcserélhetők, a már-már nem evilági hatalommal felruházott vezér kultikus imádata nem változik, ahogy a lengyelek mint megbízhatatlan, renitens népség iránti gyűlölet is állandó, függetlenül attól, hogy melyik birodalmi eszmét bomlasztják, a németet vagy az oroszt. Tanulságnak tán ennyi is elég, a regénynek amúgy sem erős oldala az elmélkedés, ' inkább fordulatos cselekménye, a szerző nem mindennapi élettapasztalata és vaskos humora méltánylandó. 827
