Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 9. szám - Gál Ferenc: E föld a csillagképeken (A "posztmodernről", a "fiatal irodalomról", az "új érzékenységről") (esszé)
kell kitalálni, hanem uj valóságot, egy mindig aktuális valóságot. A Bibliát nem lefordítani kell, hanem megoldani, illetve megcsinálni, illetve új Bibliát kell kitalálni a valóság nyelvén." (Garaczi László: Kemény kurzus). Á fordító álma: a Biblia egy másik nyelven ugyanaz a könyv. A fordító ébredése: a máshogy mást is jelent. Ahogy, vélhetően, a fordítások mind „korszerűbb” generációi. Nyelvükben közelebb állnak hozzánk; az (eredeti) írástól, meglehet, távolabb. Mennyiben hogyan, csak találgathatunk. Ami biztos, mindez nem csupán a könyvből könyvbe „fordított” világokra igaz - semmilyen valóságot nem tudunk „lefordítani”. Hűen legalábbis nem. Akkor már inkább létrehozhatunk új, önmagukban megálló univerzumokat. Nyelvi világokat, melyeknek nem feltétele a mögöttes tapasztalati világ. Az érthetőség és az érvényesség záloga nem a megszokott tárgyiasság, hanem maguk a szövegterek, a szövegköziség öntörvényű logikája. Jel és értelem hagyományos kapcsolata megbomlik, a jelentés kontextuális, önmagába zárt. A nyelvi struktúrák jelölik ki értelmezhetőségüknek a köznapi tapasztalat számára „transzcendens” lehetőségeit, ritkábban törvényszerűségeit. Azt mondanám, hogy ez a Bibliának mint könyunek a viszonya a transzcendenciához és nem a Bibliában megfogalmazott viszony. Az ember a kezdeményező. Megszólítja az ismeretlent, felteszi a végsőnek mondott kérdéseket. Kanti módszerességgel kijelöli, amit megválaszolhatónak gondol, de ezen belül is rámutat az ismeretlen állandó jelenlétére. Ahogy a biblia istene, névtelen ez is. „tudom / nem írom meg a legszebb versemet / mert az a vers visszatér a csendbe / amiből vétetett”. (Kurdi Imre: A legszebb vers helyett). A tabuk vonzása erősödik. Már a hetvenes-nyolcvanas évek irodalmában ott van a titok. Ahogy a síkság lakóinak az istenek lakta hegyek - háttér. Kívül esik a mindennapok történésein. Mára mintha a lejtőkre értünk volna. A megnevezhetetlenre magára figyel a szöveg - a bejárt világ a háttér. Mely előtt könnyebb érzékelni, hogy több lett a csönd. „Nem lehet-e egy teljesen egyenletesen kitöltött hangtérből kiindulni, és ebből a zenét mintegy kivájni, a zenei formákat és fogásokat egyszerűen kiradírozni?” (Esterházy Péter). „Mert nem a csend van két szó között / bennem a szó van két csend között: / szólni nem az tud aki szólni tud / Szólni az tud aki hallgatni tud” (Kurdi Imre). Ellentétről, amit a két egymás mellé szorított idézet - ilyen bevezetővel - sugallhat, nincs szó. A közelítés, a hangsúlyok között azonban érezni különbséget. A ____ felé fordulnak min d a ketten, de más-más ponton állnak. Más módszert éreznek „természetesnek”, hogy szólhassanak. A lehetségesnek tűnő módszerek lassú változásával az újabb írások inkább a kérdés-kérdés formával írhatók le, a hagyományos(abb) kérdés-felelet helyett. Újra - ahogy a védikus irodalom egyes szövegei. Játék? Mindenesetre rávezetés arra, amire nincsenek szavak. A formája: könyv. S a könyv formája tudatosítja, immár sem a megírás, sem az olvasás „módszere” nem készen és magától értetődően adott. A csillagképet, a (tudományos) világmagyarázatot leakasztjuk a falról. Helyére csillagképeket teszünk - művészi világfiátás)okat. „A tiszta elfajulás szent jegyében megcsillan a hold ultraviola fénye a műszerfalon. Ez az üzenet mára” (Garaczi László: A negyedik lovas). 803
