Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 9. szám - Gál Ferenc: E föld a csillagképeken (A "posztmodernről", a "fiatal irodalomról", az "új érzékenységről") (esszé)

itt azt jelenti: minden. A minden pedig az irodalomtörténet valamennyi formáját - és olyat is, ami e történetből kimaradt. A formát meghatározza a látásmód, mely szerint „csupán az érzés rendezett és meghatározott”. És ha az érzés, a hangulat rendezőelvek, akkor érthető, hogy a terjedelem, a rövidség itt hatáselem. A töredezettség, az eklektika feszítik szét a formát, egy ponton túl megszűnhet a kohézió. Az érzés, a hangulat egysége olykor kifejezetten ellenpontozza ezt. Mondhatni, „lefordítja” a szeriális, aleatorikus szerkezeteket; a cserélhető és ismételhető szövegek, a rejtett és nyílt utalások gondolatait érezhetővé teszi. De ehhez a terjedelemnek az érzés, az élmény emlékezetének körén belül kell maradnia. Nagyobb szerkezeteknél az élmény felejt, a részletek saját fényükben állnak. A példa: Molnár Miklós: Körutazás Batáviában. Lehet mondani: a mű értelme ez. Már az érzés meghatározottságát is oldja. Már a meghatározhatóságát is cáfolja. Az olvasót úgy „hozza helyzetbe”, hogy kitaszítja. Megmutatja, hogy régi beállítódásai használhatatlanok, esetlenek - újfajta recepcióra pedig nincs lehetősége. A szöveg űr, nem tér. Az ünnep visszavételének ünnepe. Az ajándékra, ami az olvasat, immár hiába várunk. Ahogy az utolsó vacsorára is. Itt már emlékezni sem nagyon lehet rá, vagy/mert nem érdemes. Ahogy bármi másra sem. De: ez, így — szerintem - túlzás. Még ma is az. Még adhat annyit a mű, mint amikor a lift megáll két emelet között. Kiszállni nem lehet, megnyugodni sincs miért - de van idő és tér átgondolni a helyzetet. Igaz csak a lift ideje és tere. Csak ennek a világnak a pontjai a konstelláció. És az együttállás lehet csak annyi, hogy mindez félelmetes, vagy titokzatos. Netán, hogy mégis szép valahogy. Egy érzés, mely önmagában is meghatározása a világnak. Emberi nyelven szólal meg a minket körülvevő. Emberi - ez ma azt is jelenti, hogy a mű felmutatja e nyelv, e világ elemeit, nem kényszerít (semmire), de lehetőséget ad, hogy éljek velük.

„Amióta hit sincs, nincs többé időnk a tanú eljövetelére várni, magunkat neveztük ki azzá, és szüntelenül történelmet írunk: igyekszünk tudomásul venni azt a felfoghatatlan tényt, hogy itt vagyunk, ahol többet nem leszünk. Ezért dokumentálunk és raktározzuk spirituszban maradványainkat: mentjük a menthetőt. Hírül adjuk az itt feltűnőt, ahogy megtörtént a maga megalapozatlanságában, és nem reménykedünk. Csak az érvénytelenséget érvényesítjük a darvak hiányától csupasz égbolt alatt. így válunk mindjobban, és végérvényesen halandókká...” (Pongrácz Tibor: Darvak Korinthosz fölött). Elszigetelt történések és a történelem „között” vagyunk. Ahol a személyes az egyetemessel találkozik. Ahol a nyelv az érzékitől még el nem távolodott gondolkodás nyelve - esszé. Kötődés a görög hagyományhoz, mely a kézzelfogható és az absztrakt egységére tanít. Arra, hogy a cselekvés formájának, ahogy a beszédének, az ige-szó-tudás egységét kell hordoznia: a Logoszt. Pongrácz Tibor írása, ennyiben, a formák történetéről szól, ugyanakkor folytatja is azt. Emlékezik a történetre, hogy miként lehetett elmondani sok évszázaddal ezelőtt. „Megmenti” a történetet és a történetmondás lehetőségét; úgy, hogy mindkettőt témává emeli. Ibükosz történetéró'Z olvasunk, de benne is állunk. Valahogy így lebegnek a szellem spirituszában a formák. így zsugorodik és tágul a birtokolható idő. És a szavak holdudvara. Különös fogalmiság érzékelhető a posztmodernnek mondott művek többségében. A szó mintha kinőné a hagyományos kategóriákat; elvont fogalmak tárgyakként állnak előttünk, tárgyak elveszítik anyagszerűségüket. A múlt, a mítoszok részletei a jelen tényeivé rendeződnek, fikciók érvényes látásmódokká. Mindez akár egy íráson belül. Nem fejtik ki, nem értelmezik egymást, de egymás hatókörében vannak, és róluk csakis így beszélhetünk., Kontextusként, melyben számtalan találkozás formájában a lét mintegy megvalósuKni látszik). Hogy hogyan, az az olvasat függvénye, mely határt von érvényesség és érvénytelenség, a darvak hiánya és jelenléte között.

„mint a költészet, az ember szüntelenül átlépi önmaga szabta határait, hogy végül a legnagyobb tágassággal találkozhasson - ahol egészen új értelme van a személyesség

801