Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 9. szám - Gál Ferenc: E föld a csillagképeken (A "posztmodernről", a "fiatal irodalomról", az "új érzékenységről") (esszé)

egy részét tettük meg. Mindig előttünk jár a tőlünk különböző. Mindig mindenbe szorul a hiányból.” (Orsós László Jakab). A forma töredezettsége állítás: a részek nem illeszkednek többé hézagtalanul sem hiánytalanul. És nem is illeszthetők. A klasszikus modernség után, mely még hitt a művészi világok egész-voltában, a posztmodern a végleges (és végletes) összerakhatatlanság korszaka. A torzóé, ami végül is az általános alapvetés; maga a világ is önnön végtelen lehetőségeinek egyetlen - pillanatonként változó - állapota csupán. De: gondolható tudás, mely átfogja a stációk sorát. Képzelhető, hogy mind e részletek messzebbről — túlról: tabló. S ha mindaz, mi gondolható létezhet is, akkor rákérdezhetünk: a tabló tanulóké, vagy bűnösök, esetleg betegek kartotéka tán? E rákérdezés: ciklusok, vers- és novellafüzérek, mozaik- és szőnyegszerűen burjánzó könyvek. Bennük a Nagy-Szerkezet tanul együttélni a paránnyal, a tudás a szerénységgel, sőt az alázattal. Az ismeret kiterjesztése a befelé forduló figyelemmel és annak elfogadásával, hogy a korlátokat nem-létezőnek gondolni korlátoltság. Ahogy fetisizálásuk is az. Mikor a szellem adig gerjeszti önmagát, amíg megfeledkezik arról, hogy az Egész közelítéséről eleve lemondani sem lehet. A művek legalábbis ezt sugallják. A nekem fontos írások, ha máshogy nem, mint már meg sem nevezhető emléket őrzik az Egész-et. Mint azt a valamit, amire irányulni érdemes lehet. Ami igazán kérdés: hogyan? „Fogjuk be a szemünket!... Szemünket befogó kezünk alkarjának reszketése és az ereinkben keringő vér üteme kiegyenlítődik. Minden mindennel azonos.” (Orsós László Jakab).

„Az »édes stílus« lényege a tökéletes felszínesség, csillogó villogó, majd váratlanul árnyékba kerülő Felszín leírása a tökéletes hanyagság stíluseszközeivel,... Továbbá az »édes stílus« közhelyeit semmi nem ellenpontozza. Hiszen a forradalom úgyis mint egy lavina bánik majd el a Felszínnel, melyet az »édes stílus« már varázsosan érintett. A lavina feltekeri a Felszínt, és csodák csodája: felszínesnek tartott stílusunk hirtelen mélységet kap, sőt, lavinaként teszi veszélyessé a még mindig kételkedő realisták sítúráit.” (Kemény István: Az ellenség művészete). Felszín és azonosság: az ellentét bélyege rajtuk. De: idézzük fel az arcot. Amit látunk: bőr, szőrszálak, szemek, mitesszerek. A száj, homorú és domború felületek. Am látásunk „feltekeri a Felszínt”, és egyszerre úgy értjük mindezí(?) mint felénk irányuló szeretetet vagy éppen gyűlöletet. Ez: egy magyarázat a stílus forradalmára. Nyelvi arcokkal vesz körül, melyek megszólítanak. És akkor választani kell, hogy válaszolok vagy elemzem őket. Mert nehéz tudományos különbséget tenni egy boldog, egy szomorú és egy ironikus mosoly között. De kell-e egyáltalán? Hisz ki ne tudná első ránézésre, melyik melyik? Stílus és igazság, felszín és mély így egyek a műben. A befogadás (egyik) meghatározója az alkotó érzékenység, ha tetszik, beleérzés. Ez az olvasói hajlam „a szerves világ szépségében elégül ki, míg az absztrakcióra való hajlam a szépséget, az életet tagadó szervetlenségben, kristályban, illetve általánosságban mindenfajta absztrakt törvény- szerűségben és szükségszerűségben találja meg” {Wilhelm Worringer). Azaz, ha választani kell a művészetek hagyományos „térfelei” között, a posztmodern „romantikus”. Ahogy tőle teljesen idegen korszakok és müvek - ezért inkább mellőzném e kategóriát.

„Néha úgy gondolja, lakik Önben valaki, idegen húsköpennyel burkolva be... Mintha volna a világ végtelen ajándékdoboz - nagy halban a kisebb, s eképp tovább - s Ön, csak egy a dobozok közül. S mintha e rend volna zene, ismeretlen füleknek. Tesz-vesz odabent, érzi. Álmatlan éjszakái vannak egy ki tudja, milyen telihold miatt. (Mindez, persze, csak hasonlat: megengedhetetlen antropomorfizmus.) Védi egy romlékony világ. Vár az utolsó vacsorára. Bolondos, meleg félhomály lesz akkor, azok a könnyű, olasz habzóborok a poharakban, friss kalács illata, megunhatatlan hóesés a kertben. De ki bontja fel? Ki tépi szét a selymes burkot? Ki matat könnyű kezekkel a fenyőszagban?” {Németh Gábor: Karácsony). A jellemző forma: a kispróza. Egy sokszor műfajnálkülinek mondott irodalom par execellence „műfaja”. Határterület, de a határ

800