Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 9. szám - Gál Ferenc: E föld a csillagképeken (A "posztmodernről", a "fiatal irodalomról", az "új érzékenységről") (esszé)

tozott térben. Persze úgy, hogy immár a mi mondataink. Tükröt tartunk, mert szeretnénk látni magunkat. És szeretnénk minél tisztábban látni a tükröt, mert görbületein múlhat az arcunk. Ez a kölcsönös függés és lehetőség az, amivel a hagyomány több, mint a múlt anyagának használata, felélése. Akik széthordták a várakat, templomokat, a kövekből házakat emeltek és ólakat, csupán az anyaghoz nyúltak. Ahogy a kompilátor is, ha csak szövegeket vesz át. Ha a múltat nem emeli életébe azzal, hogy létrehozza az egyenrangú gondolkodásformák dialógusát. Mert ez a megértés feltétele - az irodalomban a beszéd- és műformák párbeszéde. Egy-egy részletét, „egy beszédaktust akkor értünk meg, ha tudjuk, mi teszi elfogadhatóvá” (Jürgen Habermas). És mi tesszük elfogadhatóvá (vagy éppen tűrhetetlenné). A szó, mely elér, legyen mégoly régi, létezésünkről beszél.

„föllelkesített, hogy lehet egy kapcsolatnak ez a formája, valójában nem volt ez más, mint formák nélküli festmény, valami olyasféle volt ez különösen, mint az agytól, a szívtől vagy az izmoktól termelt áram, amit grafikonnal láttathatunk, bár azt hiszem, fontosságát még ma sem fogtam fel igazán.

a sánta eltakarja két kezével az arcát, érzi, hogy előtte áll a kislány, eljön majd az a nap, az a pillanat, amikor az utca embere is megérti, hogy több poézis van,... szólal meg végre a kislány.” (Solymosi Bálint: A mese alkonya). A mese alkonyának formája. A „mese” gondolatokra, érzésekre, reflexiókra hull. Intuíciókra. Mindarra, ami (kibogozhatatlan egységként) a világra adott emberi válasz. S ahogy e felelet sem elkülöníthető, egyenként megnevezhető részletek összessége, úgy az írás sem az. Azért sem, mert maga is válasz, nem csupán megfogalmazás vagy reprodukció. Mindenekelőtt önmagát jelenti. És küzdelmet azzal, ami. Részben megoldást is. A feszültségre a szavak kényszerű egymásutánja és a hatás, az élmény akart tömbszerűsége között. Hiszen a műnek az elemekre nem bonthatóról kell beszélnie. És akkor úgy, ahogy a festmény. Az egymásra kent színek, a részletek mind egyszerre érnek el. A szavak persze így nem. Mégis: érezni, hogy őrzi valami az egységet. Aurának mondanám. Ami a (jó ) művet mindig jellemezte. De most mintha ez lenne a legfontosabb. Nem domináns elem, inkább domináns egész. Akkor is, ha a szövegben ismerem a „színek” felhordásának sorrendjét, a részleteket. Ha úgy érzem is, mindez lehetne más - csak az egész „biztos” valahogy. A mű tudása, melyen belül az ismeretek esetlegesnek tűnnek. Ahogy a csúcs felé is végtelen sok irányból kapaszkodhatunk, de a végső látványt az út részletei nem érintik. Mindaz „a véletlen játéka, csak az a mély törvényszerűség, hogy véletlen játéka az egész élet. És ha minden véletlen, akkor semmi sem véletlen, akkor nincsen véletlen, mert annak csak mint a törvény- szerűvel együtt létezőnek és azt csak a konkrét esetben kizárónak van értelme.” (.Lukács György). De hogyan értelmes szó a véletlen a műről beszélve? Mi a véletlen a műben? Egy: csak olvasunk róla. A formát nem érinti, a véletlen tehát nem jelenik meg. Kettő: az író úgy rendezi az anyagot, hogy az a véletlen formájában áll elénk. Három: (egy adott kereten belül) valóban a véletlen „írja” a művet. Erre inkább a képzőművészetek és a zene ad példákat. Az ilyen alkotás, mondhatni, alkalom, hogy felismerjük: ez itt az értelem (helye). Számítva a mű hagyományos létmódjára, megszólít - de azonnal magamra is hagy. Megszüntet egy automatizmust, de mást nem ad. Rést nyit, amibe nem állít semmit (vagy alig valamit). A befogadó kitöltheti, de üresen is hagyhatja - tehetsége, érzékenysége, akarata szerint. Ezt a fajta feszültségteremtést a posztmodern irodalom alkalmazza - de nem jellemző rá. A második módszer az, mellyel e látásmód - mint mű - a legerőteljesebben szólalhat meg. A megmunkált véletlenek, a már-már precíz káosz. Az ismeret-szilánk, melyben a tudás formájára eszmélhetünk.

„Lépjünk közel! Élesítsük tekintetünket - nézzünk!... mikor úgy tudjuk, hogy nincs már több fokozata a közelségnek, mert megérkeztünk, még mindig csak a távolság

799